2017. december 5-én 17.00 órakor lesz a Nem jött el című regényem bemutatója Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel könyvtárban.

A könyvet bemutatja: Csuti Borbála középiskolai magyartanár

Közreműködik: Kelemen Zoltán színművész

Részlet a regényből:

Zsolt rontott be feldúltan, csapzott hajjal, szeme alatt sötét árok húzódott, általában makulátlan fehér inge gyűrötten tapadt a testére.

– Már megint dohányzol! – esett nekem minden bevezetés nélkül.

Mélyet szippantottam a cigarettából, Zsoltra sem pillantva hanyagul lepöcköltem a hamut a földre.

– Szia, örülök, hogy megjöttél.

Válaszra sem méltatott, az ablakhoz rohant, vadul feltépte, kilincse a kezében maradt. Káromkodva tette a párkányra, heves mozdulatával lesodort egy konzervdobozt. A fém csörrenve landolt a járólapon, vékony vonalat karcolva a vajszínű csempébe.

– Mondd, hogy tudsz te így élni? – intett körbe teátrálisan.

Tekintetemmel követtem a mutatóujját, de semmi rendkívülit nem találtam. Műtermem a szokásos hanyag eleganciájával szunnyadt az álmosító délutánon, a falak mentén a befejezett és a befejezésre váró képeim sorakoztak, festékes tubusok, ecsetek szerteszét, középen pedig a kocka uralta pimaszul a teret.

– Dohányzol, mint a gyárkémény, és még arra sem vagy képes, hogy kinyisd az ablakot!

Éppen a számhoz emeltem volna a cigarettámat, amikor Zsolt megmagyarázhatatlan indulattal kitépte a kezemből, a földre hajította, és egyre csak taposta, mint akinek esze ágában sincs abbahagyni. Még sosem láttam ilyennek, néma rettenettel húzódtam a sarokba, a kockám mögött kerestem menedéket. Talán rossz napja lehetett a munkahelyén, megbánthatta a főnöke? Még ha így is történt volna, ez akkor sem magyarázat erre a már majdnem állatias viselkedésre. Tombolása lassan alábbhagyott, zihálva nézett az ajtó mellé, ahol a dívány állt régebben. Lemondón legyintett.

– Hja, mindig elfelejtem, hogy még csak le sem tudok ülni a drágalátos műalkotásod miatt. Nézd Alma…

Hirtelen elhallgatott, mint aki a megfelelő szavakat keresi. A megszólítás nem sejtetett semmi jót, hol maradt a „Nyuszifül” vagy a drágám?

– Kérsz kólát? – indultam a sarokba letett palack felé.

– Cigi és kóla! – dörmögte alig hallhatón.

Újra az ablakhoz ment, hosszasan bámulta a forgalmat. Az utca a szokásos késő délutáni csúcsforgalmát élte, buszok, autók haladtak el hangos dübörgéssel, gyerekek kiáltoztak, egy csecsemő kétségbeesetten sírva fakadt, munkagépek berregtek a közeli építkezésen.

– Miért nem jössz már, Józsi! – üvöltötte egy borízű hang.

Nos, pontosan az ilyen zajok miatt zárok mindent, roppant zavaró tud lenni, amikor koncentrálok. Egyszer a baloldali szomszédunk összetört egy üveget az erkélyén, úgy összerezzentem a váratlan csörömpöléstől, hogy teljesen más irányba vezettem az ecsetet, mint amerre szerettem volna. Nem szívesen bízom a véletlenre az alkotás folyamatát, előre eltervezek mindent, de akkor jól jött ez a félresiklott mozdulat, egészen más lett a kép összbenyomása, így aztán meghagytam.