Akárcsak régen, most is itt a tavasz,

hóvirág, tőzike megmutatja szirmát,

nárcisz és ibolya illatukat ontják,

mégis úgy érzed, ez már nem ugyanaz.

Akárcsak régen, most is zöldül a táj,

pattanásra kész rügyek vesznek körül,

lelked e pompának őszintén örül,

mégis úgy érzed, valami belül most fáj.

Akárcsak régen, újra versbe írnád,

hogyan kel életre álmából a határ,

hogyan szárnyal megint mezőn át a madár,

mégis átérzed titkos belső kínját.

Nem csobog a patak, nem úgy, mint régen,

aszálytól senyvedve jajong virág, fű, fa,

kiapad a kis tó, esőt kérne még ma,

tikkadt halak úsznak poshadó medrében.

Mégis tollat ragadsz, csak úgy mint régen,

hogy megírd életünk igaz valós voltát,

mint tette az ember jól, rosszul a dolgát,

elérte-e célját, e röpke földi létben.