Erhard kemény diónak ígérkezett, de elhatároztam, ha már így alakult, azért sem adom fel. Sétálni hívtam a partra, örömmel jött velem, legalábbis azt mutatta.

A kellemes este sokakat kicsalogatott a szabadba, vidám párocskák, kisgyerekes családok, idősebb, összeszokott házaspárok andalogtak a sétányon. A Balaton vize már elcsendesedett, se hattyúk, se tőkésrécék nem mutatkoztak. A kikötőnél mélyet szippantottam a levegőből.

– Ugye milyen békés? – jegyeztem meg újdonsült barátom felé fordulva.

Erhard elmélyülten fürkészett valamit a távolban, hiába követtem a tekintetemmel, nem tudtam kivenni, mi volt az. Olyan érzésem támadt, mintha lélekben nem is lenne jelen, talán éppen egy matematikai problémán gondolkodott.

Sokára szólalt csak meg.

– Igen, nagyon kellemes itt ilyenkor.

– Csak úgy egyedül vagy itt?

Magam is meglepődtem a kérdésemen, ki nekem Erhard, hogy a magánéletéről faggassam?

Ő azonban nem sértődött meg.

– Igen, egyedül vagyok. Az utóbbi hónapokban keményen dolgoztam, úgy gondoltam, megérdemlek néhány nap kikapcsolódást.

Letéptem egy pitypanglevelet, sodorgattam az ujjam között.

– De miért nem kísért el a feleséged vagy a barátnőd?

Most aztán állj már le, Linda, figyelmeztetett egy belső hang, igazán nincs jogod ahhoz, hogy a magánéletéről faggasd! Nem mindegy, hogy van-e valakije vagy sem?

Erhard meglepődött, széles léptekkel a móló felé indult, azt hittem, azon nyomban otthagy, már éppen megfordultam, hogy akkor nincs más hátra, visszamegyek a szállodába, amikor azt mondta:

– Gyere, nézzük meg kikötőt!

A mólón is zajlott az élet, egy tinédzserekből álló csoport üldögélt a beton szélén, kezükben sörösüvegek, élénken vitatkoztak valamiről. A padokat mind elfoglalták, Erhard szemfülességének köszönhetően mégis sikerült találtunk egyet.

– Ne haragudj, hogy a feleségedről kérdeztelek, nem akartam tolakodó lenni.

Elnézőn mosolygott.

– Semmi baj, csakhogy erre a kérdésre nem olyan könnyű válaszolni.

– Hát ne válaszolj, ha nem akarsz!

Egy házaspár közeledett felénk kétéves forma kisgyerekkel, a kisfiú büszkén hajtotta aprócska lábával a szemmel láthatóan új, természetbarát műanyag motorját. (Ha létezik ilyen egyáltalán, sokan vitatják, azt tartják, a műanyag az csak műanyag.) Érdekes változáson ment keresztül a műanyaghoz való viszonyulás, először csak az egyszer használatosak kerültek ki a forgalomból, valamivel később az összes megszüntetésére törekedtek, nemrégen pedig megszületett a természetbarát műanyag fogalma. A móló végénél a gyerek felugrott a motorbiciklijéről, ami egy szempillantás alatt oldalra dőlt, ám aprócska gazdája mit sem törődve ezzel a víz felé rohant.

A hosszú fekete hajú nő rémülten felsikoltott.

– Armandócska, azonnal állj meg!

Armandócskának azonban esze ágában sem volt megállni. Már csak néhány lépés volt hátra, és belezuhan a vízbe. Minden olyan gyorsan történt, Erhard felpattant, kinyújtotta a kezét, és a karjába kapta a kisfiút. A gyerek először döbbenten hallgatott, majd sírásra görbült a szája, és éktelen ordításba kezdett.

– Mit csinálsz a gyerekemmel, te!

Az izomkolosszus szinte észrevétlenül előttünk termett, erőteljes mozdulattal kapta ki Erhard kezéből a kisfiút.

– Hogy merted a gyerekemet megfogni?

Annyi indulat süvített belőle, hogy attól féltem, megüti Erhardot.

Közben a megszeppent anyuka is odaért.

– Hagyd már Feri, csak segíteni akart!

– Úgy van! – bólintott Erhard.

A pasas most a nőre zúdította dühét.

– Te csak kussolj, neked nem osztottam lapot!

Az asszony lehajtotta a fejét, minden bizonnyal hozzászokott már az efféle bánásmódhoz.

– Legalább add oda a gyereket!

A kisfiú az anyja vállára hajtotta a fejét. Erhard mondani akart valamit, de rátettem a kezem a karjára, és némán mutattam, hogy ne. Ez a fickó azok közé tartozott, akikkel nem jó ujjat húzni.

– Ne haragudjanak a férjemre! – a nő inkább suttogta, mint mondta. – Köszönöm, hogy nem engedték, hogy Armandó a vízbe essen.

– Nem esett volna bele – fröcsögött a kolosszus. – Ügyes gyerek ez, tud magára vigyázni. Te pedig, ha még egyszer hozzányúlsz a gyerekemhez!

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, nagyon jól el tudtam képzelni, mi történne akkor. Erhard is tisztában lehetett ezzel, mert szó nélkül elindultunk a sétány felé.

– Te pedig indulj haza! – hallottuk a hátunk mögül az ellentmondást nem tűrő, túlságosan is alpári hangon kiadott parancsot.

Amikor biztonságban éreztük magunkat, Erhard remegő kézzel megtörölte a homlokát. Akkor vettem csak észre, hogy mennyire megizzadt.

– Hát így próbáljon meg az ember életet menteni.

Könnyednek akart látszani, de lerítt róla, hogy megviselte az eset.

– Te azt tetted, amit ilyenkor tenni kell. Nem a te hibád, hogy az a férfi olyan bunkó volt. Megfogta a kezemet.

Megfogta a kezemet.

– Felejtsük el, az a lényeg, hogy az a kisfiú nem esett a vízbe. Ámbár, hogy őszinte legyek, sajnálom szegényt, hogy ilyen családban kell felnőnie. Egy primitív, uralkodó típusú apa, egy bántalmazott, behódoló anya nem éppen a legjobb környezet.

A történtek engem is feldúltak, mert az még csak hagyján, hogy egy árva köszönöm sem hangzott el, de hogy majdnem megverték Erhardot, amiért segíteni akart, az már mindennek a teteje.