Halkan ropogott a hóval fedett ösvény a lába alatt, ahogy szapora léptekkel áthaladt az erdőn. Szikrázón sütött a nap, szinte elvakította a ragyogás. Megdermedt a csend, a fehér lepelbe burkolózott fenyők csak itt-ott törték át zöld tűleveleikkel a szédítő káprázatot. Csípős fuvallat libbentette meg hirtelen a jeges földből előbújó, fonnyad leveleikkel szebb napokra emlékező páfrányokat. Megborzongott, csontjáig hatolt a hideg. Valahol varjak károgtak, néhány ismeretlen madár keringett hosszúra terjesztett szárnyakkal az ég alján. Kezét az arcához szorította, a fagyos levegőtől megfájdult a foga. Hazavágyott, szeretett volna végignyúlni kedvenc foteljában a kandalló előtt, és hallgatni, ahogy lágyan pattog a tűz. Apróbb fenyők sorakoztak előtte, kíváncsian végigmért néhányat, majd megrázta a fejét. Az út a tó felé kanyarodott, egyre messzebb került az otthonától, de még mindig nem találta meg, amit keresett. Tölgyes rész következett, a fák dideregve kacsintottak rá, ahogy elhaladt mellettük. És akkor megpillantotta. Ott állt magányosan a tóparton, némán és méltóságteljesen, büszkén emelte ágait az ég felé. Szerelem volt első látásra, tudta jól, csakis ő kell, és senki más. Néhány tőkés réce sétálgatott a jégen, bizalmatlanul méregették, ahogy magasba emelte a fejszéjét.

Kivághat-e egyáltalán egy ilyen gyönyörűséget, suhant át agyán a gondolat, mielőtt lecsapott volna. A fenyő csak állt moccanatlanul, mintha szelíden biztatná, otthonod ékessége leszek, szebbé teszem az ünnepeteket, ha magaddal viszel. Ne félts, tudom, mi vár rám, de vállalom.

Díszed leszek én,

elvarázsollak, ha hagyod,

érted születtem.

A létra tetején áll, alig észrevehető mosollyal az arcán helyezi a csúcsdíszt a legfelső ágra. A kissé megnyújtott üveggömb vörösen izzik, dacosan néz le a magasból, uralja a teret, de nem bántón, inkább kiemeli a többi függelék meg a szaloncukrok tarkaságát. Boldogan felsóhajt, a létra kicsit meginog, kedvese kapja el az utolsó pillanatban, mielőtt végleg eldőlne. Hálásan pillant rá, bekapcsolja az égőket, meghitt fénybe borul a szoba. A kandallóban már ég a tűz, az asztalon halászlé gőzölög. Apró kiskutya sündörög körülöttük kíváncsian, ez az első karácsonya, még nem igazán tudja, mi történik. Izgatottan szaglássza a szekrény mélyéről előkerülő csomagokat. Az egyik kisebb, halványsárga doboznál fellelkesedik, érzi, ez az ő ajándéka. Nyílik az ajtó, két kipirult arcú kisgyerek ront be rajta, nyomukban a nagymamájukkal. Az asszony csillapítja őket, várjatok, ne olyan hevesen, de a gyerekek nem tudnak tovább várni. Halkan felsikoltanak, amikor megpillantják a karácsonyfát. Ott pompázik teljes díszben, soha nem szűnő szelídségével idézve a reményt, a gyerekkor örök titkát, mely mindig velünk marad, csak akarnunk kell.

Csillagok közt él

karácsony titka, lelked

útján száll tova.