Timpay Árpád mesél új-zélandi kalandjairól

"Még arra is rávettek, hogy átmenjek a függőhídon egy szörnyen mély szakadék fölött. Már attól elfogott a szédülés, ha csak ránéztem. Mike biztatott, hogy ne féljek, a híd megbízható, nem fog leszakadni, csak meghatározott számú ember tartózkodhat egyszerre rajta, és ne rohanjak nagyon, mert kileng. Igen, azt én is láttam, hogy kileng, el is fogott a rettegés. Azt hiszem, a könyvírásnak is csak akkor van értelme, ha őszinte leszek. Tehát bevallom, rettenetesen féltem, felnőtt férfihoz nem méltó módon, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Természetesen igyekeztem leplezni, nem akartam, hogy a többiek észrevegyék. Az utolsó pillanatban le is akartam mondani az átkelést, nem nekem találták ki az efféle kalandokat. A többiek megértőn fogadták a hezitálásomat, egyáltalán nem néztek le, vagy nehezteltek rám, amiért vonakodom végigmenni a hídon, azt mondták, én tudom, mit akarok, viszont lehet, hogy később megbánom, hogy kihagytam egy ilyen nagyszerű lehetőséget. Igazából már abban a percben megbántam, hogy esetleg mégsem tartok a többiekkel, meg aztán már a jegyet is megvettem, hát gondoltam, egy életem egy halálom, ezt a hidat megpróbálom."

"Hát belevágtam. Reszkető lábakkal léptem a hídra, ami azonnal megmozdult alattam. A többiek nyugtattak, nem lesz semmi baj, menjek csak szépen, nyugodtan, kapaszkodjak a kötél-korlátba, és gyönyörködjek a tájban. Valóban felejthetetlen látványt nyújtottak a sziklák, a ragyogó ég, csakhogy körülbelül a híd közepén elkövettem azt a hibát, hogy lefelé néztem. Addig maximum a szemem síkjánál magasabban lévő tájat, vagy az előttem vonuló hátát bámultam, de muszáj volt az alattam lévő mélységre is vetnem egy pillantást. Valahol lent, kimondhatatlan messzeségben keskeny folyó rohant a medrében, mellette turisták hada az ösvényen, én pedig fölöttük álltam, ég és föld között a semmiben, legalábbis így éreztem. Azt hittem, menten elájulok. Két kézzel markoltam a kötélkorlátot, bár vastagnak és szilárdnak tűnt, attól féltem, ott helyben lezuhanok. Még sosem volt pánikrohamom, de akkor igen. A szívem hevesen dobogott, verejtékeztem, megállíthatatlanul vonzott a mélység. Lecövekeltem, hogy onnét aztán egy lépést sem teszek tvább. Annyira szorítottam a korlátot, hogy az ujjaim elfehéredtek. Mike haladt mögöttem, kérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam, hogy képtelen vagyok továbbmenni, ráadásul nemcsak a mélységtől voltam oda, hanem a híd állandó hintázásától is. Megakasztottam a többiek továbbhaladását is, mivel csak libasorban vonulhattunk előre. Mike nem lett dühös, de láttam rajta, hogy kellemetlenül érinti. Azt javasolta, hogy vegyek mély lélegzetet, koncentráljak az előttem lévő hátára (aki akkorra már hetedhét határon is túl járt), és semmiképpen se nézzek a szakadékba. A hányinger egyre jobban a hatalmába kerített, szégyenszemre ki is jött belőlem a korábban elfogyasztott szendvics, csak valamivel később fordult meg a fejemben, hogy remélhetőleg nem az alattunk ballagó turisták valamelyikét borítottam be, abban az állapotban nem figyeltem erre."