Körülölel a sűrű este,

megkínzott teste rád borul,

súlyától megtörve ballag céltalan

árnyékát vesztett fák között,

s te követed lassan, szótlanul.

Iszapló homályban megbújik

a távoli s vágyott otthon,

már nem tudod merre van,

csak űzötten bolyongsz tovább,

keresztül reményen, poklon.

A józan ész becsukja kapuit,

se ki, se be, nincs tovább,

nem akartál kívül rekedni,

bent az élet mégis más,

ám a szándék néha tétovább.

Nézed, ahogy az évek elsuhannak,

érzed, mégis van remény talán,

az éj egyszer hajnalba fordul,

újra kinyílik a megrekedt zár,

s te újra nevetsz majd lelked hajnalán.