A májusnak tombolnia kell, Bran Fülöp jól tudja ezt. Nincs más választásunk, mint napfényben lubickolni a tengerkék ég alatt, elmerülni a bódító illatárban. A domboldal tarka virágokkal teli, virít a boglárka, a pipacs, kékes szirmaival mosolyog a búzavirág. Átforrósodott a világ, a városban hullámokban pattan vissza a meleg levegő a falakról.

Bran Fülöp a tóhoz érkezik, tyúkhúrszőnyeg terül el a tisztáson. Tengerimalacára gondol. Az apró termetű állat rajong a tyúkhúrért, vajon szedjen neki?

Lehajol, kicsit megszédül, talán a vérnyomása rendetlenkedik. Felegyenesedve újra kitisztul a világ. Körülnéz, akkor veszi észre, hogy valami nem stimmel. Vasárnap délutánonként jókedvű strandolók töltik meg a helyet, ám most egyetlen teremtett lelket sem lát. Hiányzik a gyerekek önfeledt visítása, az apukák rendreutasító hangja, ahogy fegyelmezni próbálják engedetlen csemetéjüket, a focizók harsány kiáltása sem hallatszik, amint éppen belőnek egy gólt. Mi történhetett? A nap tüzes sárgán lövi ki sugarait a bükkös fölött, a horizont eltűnik, ég és föld egybeolvad. Annyira gyengének érzi magát, hogy le kell ülnie.

Elvánszorog a mólóig, fáradtan roskad a rozzant padra. Valaha élénkbíbor színben csillogott, mostanra teljesen lekopott róla a festék. Izzad a homloka, hiába kotorászik a zsebében, nem talál zsebkendőt, a kézfejével törli le a sós cseppeket. Legalább egy nyomorult kutyasétáltató járna erre, azt sem bánná, ha az eb odaszaladna hozzá, és nedves orrát a térdéhez bökdösné. Miért nincs itt senki, mikor minden adott a hétvégi kiruccanáshoz? Mi az, ami távol tartja az embereket?

Maroknyi tyúkhúrt szorongat a kezében, mélyen beleszagol. Az illat erősen emlékezteti valamire, igen, egy régi nyárra Bellával.

Velencében sétáltak a Canal Grande mentén. A tömeg folyton el akarta sodorni őket egymástól, ezért meg kellett fognia a lány kezét. Bella csak kacagott, világosbarna szalmakalapját elfújta a szél, nem is találták meg többet, örökre elveszett, de Bella nem bánta. Olyan boldogok voltak akkor, galambokat etettek a Szent Márk téren, nem törődtek azzal, hogy tilos, megnézték a Peggy Guggenheim Múzeumot, egyszer még az egyik kávézóba is beültek, igaz, Bran Fülöp jó darabig szívta utána a fogát, hogy hogyan lehetett ennyi pénzt elkölteni. Nem, nem akar arra gondolni, hogy útjaik elváltak, és arra sem, hogy Bella azt mondta, hogy nem érzi jól magát vele, mert idegesíti a férfi.

Miért idézte fel a tyúkhúr Bella emlékét? A virág színe, formája? Valami titokzatos erő? Kegyetlenül szomjas, inni szeretne, vizet persze nem hozott magával, a tóparti büfé is zárva van. Elhatározza, fürdik egyet, az talán lehűti kissé. Óvatosan lépked a köveken, mégis megbotlik, arccal előre terül el a sekély vízben. Mohón kortyol, az sem érdekli, hogy nem tiszta, úgy érzi, belepusztul, ha nem ihat. Kimerülten ballag vissza a partra, terebélyes fűzfa alatt talál menedéket. Fura neszek riasztják föl szendergéséből. Csavargónak kinéző alak ül egy összehajtható széken a tónál, bozontos haj, kusza szakáll, kopott, divatja múlt kabát. Kezében pecabot, valamit mormol magában. Bran Fülöp felül, iszonyúan hasogat a feje, a szája kiszáradt, hányinger kerülgeti.

– Gyertek csak, halacskák, gyertek!

A nap azóta a hegyek mögé bukott, kísérteties félhomály vonja be a tájat. Feltámadt a szél, csendesen suhognak a fákon a levelek. Bran Fülöp érzi, ideje hazamenni. Az öreg megfordul a székén, Fülöp felé biccent, a férfi szintén fejbólintással köszön vissza. Az összegyűjtött tyúkhúr a fűzfa tövében hervadozik. Bran Fülöp az ösvény felé indul, ám a férfi hangja megállítja.

– Bella, Bella!

Mit suttog ez a csavargó? Á, biztosan nem hallja jól.

– Bella, Bella!

Bran Fülöp meghökken. Miért ismételgeti ez az alak a volt barátnője nevét? És egyáltalán, miért gondol éppen ma a lányra, amikor már rég kitörölte az emlékezetéből?

– Bella nem akart neked rosszat, csak szerette volna a maga útját járni – jegyzi meg a csavargó közömbösen.

Bran Fülöp a férfi mellé ül a fűre.

– Ki vagy te?

A szakállas rejtelmesen mosolyog.

– Honnan tudsz Belláról?

A csavargó továbbra is hallgat. Kihúzza a damilt a vízből, a horog végén aprócska hal fickándozik.

– Ne félj, visszaengedlek!

A halacska boldogan tűnik el a tó vizében. Bran Fülöp a kezébe temeti az arcát. Újra az emlékeivel küzd.

– Véletlen volt – mondja inkább saját magának, mintsem a szakállasnak.

A szikla tetején álltak, alattuk a tenger, előttük a végtelen égbolt.

– Tudom, hogy rosszul esik neked, amit mondok, de szeretnék hazamenni. Te és én annyira különbözőek vagyunk, erre csak most jöttem rá igazán, az utazásunk során. A kezdeti szerelem elmúlt, már nincs miről beszélnünk egymással. Ami neked fehér, az nekem fekete, ami neked tűz, az nekem víz, ami számodra szabadság, az nekem rabszolgaság.

Bella haja lobogott a szélben, a szemében addig ismeretlen tűz lángolt.

– Ez nem igaz – kiáltotta Bran Fülöp –, én szeretlek! Olyan jó itt nekünk együtt! Hát nem élvezted a múzeumokat, a sétákat, a tengert? Miért akarsz elmenni?

A lány a messzeségbe bámult.

– Úgy érzem, mi nem tartozunk össze.

– Ez nem így van! Bella ne mondd ezt! Nem tagadhatod meg a szerelmünket! Mondd ki, mondd ki, hogy nem szeretsz!

Bella lehajtotta a fejét, alig hallhatóan suttogta.

– Már nem szeretlek, Fülöp!

A férfi feldúltan a lány felé indult, Bella védekezőn maga elé tette a kezét, hátrált néhány lépést.

– Ne gyere közelebb!

Fülöp csak ment tovább, a lány még egyet lépett, megbotlott egy kiálló kődarabban, hogy visszahozza az egyensúlyát, még jobban hátrálnia kellett.

– Vigyázz! – ordított fel kétségbeesetten a férfi.

A lány gurulni kezdett a szakadék felé, egy kiálló gyökérben sikerült megkapaszkodnia másfél méterrel a férfi alatt.

– Segíts! – nyöszörgött Bella.

Alig bírta tartani magát. Bran Fülöp csak állt, és nézte, hogyan kínlódik a lány, míg ujjai le nem válnak a gyökérről. Zakatoló szívvel rohant le a szikláról, vissza a városba. Egy mező mellett haladt el, tyúkhúrok kacsintottak rá, fehér virágaikkal dacolva a széllel.