Halkan ropogott a hóval fedett ösvény a lába alatt, ahogy szapora léptekkel áthaladt az erdőn. Szikrázón sütött a nap, szinte elvakította a ragyogás. Megdermedt a csend, a fehér lepelbe burkolózott fenyők csak itt-ott törték át zöld tűleveleikkel a szédítő káprázatot. Csípős fuvallat libbentette meg hirtelen a jeges földből előbújó, fonnyad leveleikkel szebb napokra emlékező páfrányokat. Megborzongott, csontjáig hatolt a hideg. Valahol varjak károgtak, néhány ismeretlen madár keringett hosszúra terjesztett szárnyakkal az ég alján. Kezét az arcához szorította, a fagyos levegőtől megfájdult a foga. Hazavágyott, szeretett volna végignyúlni kedvenc foteljában a kandalló előtt, és hallgatni, ahogy lágyan pattog a tűz. Apróbb fenyők sorakoztak előtte, kíváncsian végigmért néhányat, majd megrázta a fejét. Az út a tó felé kanyarodott, egyre messzebb került az otthonától, de még mindig nem találta meg, amit keresett. Tölgyes rész következett, a fák dideregve kacsintottak rá, ahogy elhaladt mellettük. És akkor megpillantotta. Ott állt magányosan a tóparton, némán és méltóságteljesen, büszkén emelte ágait az ég felé. Szerelem volt első látásra, tudta jól, csakis ő kell, és senki más. Néhány tőkés réce sétálgatott a jégen, bizalmatlanul méregették, ahogy magasba emelte a fejszéjét.

Kivághat-e egyáltalán egy ilyen gyönyörűséget, suhant át agyán a gondolat, mielőtt lecsapott volna. A fenyő csak állt moccanatlanul, mintha szelíden biztatná, otthonod ékessége leszek, szebbé teszem az ünnepeteket, ha magaddal viszel. Ne félts, tudom, mi vár rám, de vállalom.

Díszed leszek én,

elvarázsollak, ha hagyod,

érted születtem.

A létra tetején áll, alig észrevehető mosollyal az arcán helyezi a csúcsdíszt a legfelső ágra. A kissé megnyújtott üveggömb vörösen izzik, dacosan néz le a magasból, uralja a teret, de nem bántón, inkább kiemeli a többi függelék meg a szaloncukrok tarkaságát. Boldogan felsóhajt, a létra kicsit meginog, kedvese kapja el az utolsó pillanatban, mielőtt végleg eldőlne. Hálásan pillant rá, bekapcsolja az égőket, meghitt fénybe borul a szoba. A kandallóban már ég a tűz, az asztalon halászlé gőzölög. Apró kiskutya sündörög körülöttük kíváncsian, ez az első karácsonya, még nem igazán tudja, mi történik. Izgatottan szaglássza a szekrény mélyéről előkerülő csomagokat. Az egyik kisebb, halványsárga doboznál fellelkesedik, érzi, ez az ő ajándéka. Nyílik az ajtó, két kipirult arcú kisgyerek ront be rajta, nyomukban a nagymamájukkal. Az asszony csillapítja őket, várjatok, ne olyan hevesen, de a gyerekek nem tudnak tovább várni. Halkan felsikoltanak, amikor megpillantják a karácsonyfát. Ott pompázik teljes díszben, soha nem szűnő szelídségével idézve a reményt, a gyerekkor örök titkát, mely mindig velünk marad, csak akarnunk kell.

Csillagok közt él

karácsony titka, lelked

útján száll tova.

 2017. december 5-én 17.00 órakor lesz a Nem jött el című regényem bemutatója Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel könyvtárban.

A könyvet bemutatja: Csuti Borbála középiskolai magyartanár

Közreműködik: Kelemen Zoltán színművész

Részlet a regényből:

Zsolt rontott be feldúltan, csapzott hajjal, szeme alatt sötét árok húzódott, általában makulátlan fehér inge gyűrötten tapadt a testére.

– Már megint dohányzol! – esett nekem minden bevezetés nélkül.

Mélyet szippantottam a cigarettából, Zsoltra sem pillantva hanyagul lepöcköltem a hamut a földre.

– Szia, örülök, hogy megjöttél.

Válaszra sem méltatott, az ablakhoz rohant, vadul feltépte, kilincse a kezében maradt. Káromkodva tette a párkányra, heves mozdulatával lesodort egy konzervdobozt. A fém csörrenve landolt a járólapon, vékony vonalat karcolva a vajszínű csempébe.

– Mondd, hogy tudsz te így élni? – intett körbe teátrálisan.

Tekintetemmel követtem a mutatóujját, de semmi rendkívülit nem találtam. Műtermem a szokásos hanyag eleganciájával szunnyadt az álmosító délutánon, a falak mentén a befejezett és a befejezésre váró képeim sorakoztak, festékes tubusok, ecsetek szerteszét, középen pedig a kocka uralta pimaszul a teret.

– Dohányzol, mint a gyárkémény, és még arra sem vagy képes, hogy kinyisd az ablakot!

Éppen a számhoz emeltem volna a cigarettámat, amikor Zsolt megmagyarázhatatlan indulattal kitépte a kezemből, a földre hajította, és egyre csak taposta, mint akinek esze ágában sincs abbahagyni. Még sosem láttam ilyennek, néma rettenettel húzódtam a sarokba, a kockám mögött kerestem menedéket. Talán rossz napja lehetett a munkahelyén, megbánthatta a főnöke? Még ha így is történt volna, ez akkor sem magyarázat erre a már majdnem állatias viselkedésre. Tombolása lassan alábbhagyott, zihálva nézett az ajtó mellé, ahol a dívány állt régebben. Lemondón legyintett.

– Hja, mindig elfelejtem, hogy még csak le sem tudok ülni a drágalátos műalkotásod miatt. Nézd Alma…

Hirtelen elhallgatott, mint aki a megfelelő szavakat keresi. A megszólítás nem sejtetett semmi jót, hol maradt a „Nyuszifül” vagy a drágám?

– Kérsz kólát? – indultam a sarokba letett palack felé.

– Cigi és kóla! – dörmögte alig hallhatón.

Újra az ablakhoz ment, hosszasan bámulta a forgalmat. Az utca a szokásos késő délutáni csúcsforgalmát élte, buszok, autók haladtak el hangos dübörgéssel, gyerekek kiáltoztak, egy csecsemő kétségbeesetten sírva fakadt, munkagépek berregtek a közeli építkezésen.

– Miért nem jössz már, Józsi! – üvöltötte egy borízű hang.

Nos, pontosan az ilyen zajok miatt zárok mindent, roppant zavaró tud lenni, amikor koncentrálok. Egyszer a baloldali szomszédunk összetört egy üveget az erkélyén, úgy összerezzentem a váratlan csörömpöléstől, hogy teljesen más irányba vezettem az ecsetet, mint amerre szerettem volna. Nem szívesen bízom a véletlenre az alkotás folyamatát, előre eltervezek mindent, de akkor jól jött ez a félresiklott mozdulat, egészen más lett a kép összbenyomása, így aztán meghagytam.

Decemberben megjelenik a Nem jött el című regényem. Ez az ötödik könyvem, az előzőekhez hasonlóan izgalmas történet, Opál és a családja helyett teljesen új szereplőkkel. 

Rejtélyes vallási csoport próbálja különleges módszerekkel magához csalogatni az embereket, hogy miután megtértek, teljes kontroll alatt tarthassák őket. A gyülekezet tagjai számára természetes a drákói szigor, vakon követik az elöljárók utasításait. Közben Alma, a harmincas éveiben járó képzőművész lelkesen készül Düsseldorfba, a téli kiállításra, barátja azonban válaszút elé állítja, vagy ő, vagy a művészet. Hogyan fonódik össze Alma sorsa a gyülekezettel, s hogyan kerül kapcsolatba a jelen eseményekkel Emmeline Pankhurst, a nőjogi harcos? Új regényem fontos kérdéseket boncolgat, és egy testhez álló feladattal Kovács felügyelő is megjelenik a színen. 

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata