December elején jelenik meg a legújabb könyvem a Szülőföld Kiadó gondozásban, melynek címe: Hullám sodorta álmok. A címadás nem véletlen, mert a két főszereplő, Rózafalvi Eszter és Jeanette álmait egyaránt elsodorja a víz, jóllehet mindketten más korban élnek. Rózafalvi Eszter egy mai lány, aki Szombathelyről származik, jelenleg Párizsban tanul. Egy koppenhágai tanulmányútja során megismerkedik élete nagy szerelmével, a nála jóval idősebb Sebastian Lentzzel. Sebastian éppen komoly lelki- és hivatásbeli válsággal küzd, még Eszterrel való megismerkedése előtt elhatározza, hogy új életet kezd, Eszter kapóra jön ebben a válságos időszakban.

Jeanette egy szegény falusi lány a 19. század második végén, aki Párizsba kerül, és ott cselédnek szegődik, ám ő sem menekülhet a sorsa elől. A végzet Pierre Boulanger személyében érkezik.

A két lány története párhuzamos szálon fut, valami mégis összeköti őket: a Szajna.

A könyv fülszövege:

Fura társaság verődik össze a Korzikához közeli képzeletbeli Jacasse-szigeten: Michel Châtillon, a magyar származású biológiatanár; Ákos, az állásából elbocsátott egyetemi oktató; Claire, Michel se veled, se nélküled barátnője, Capucine, a dolgokat mindenkinél jobban tudó pszichológus; Guillaume, az irodalomtörténész a bágyadt feleségével és a főszereplő, a Párizsban tanuló Rózafalvi Eszter. Karácsonyra készülődnek, ám az együttlétük nem teljesen felhőtlen, múltbeli sérelmek, rivalizálások, féltékenység, elhallgatások vagy túlzott szókimondás töri meg az idillinek induló vakációt. Esztert szerelmi bánat nyomasztja, s bármennyire nem akar emlékezni, a múlt utat tör magának.

1881-ben Párizsban egy fiatal lány holttestét húzzák ki a Szajnából. Szelíd mosolya annyira elvarázsolja a kórboncnokot, hogy halotti maszkot készít róla, mely később számos művésznek ad ihletet. De hogyan kapcsolódnak a szálak a Szajna ismeretlenjéhez, és mi köze van mindennek Kossuth Lajoshoz? Kettétörnek-e az álmok a hullámok sodrásában?

Részlet a regényből:

Michelnek igaza volt, valóban le akartam ugrani a hídról, de ezt nem vallhattam be. Még a barátaimnak se mondanám el, nemhogy egy idegennek. Nem is annyira amiatt, mert szégyellem, persze ez is bent van a pakliban, inkább nem akarom kimutatni a gyengeségemet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy bátorság kell ahhoz, hogy megváljunk az életünktől, én azt hiszem, az öngyilkosság inkább megfutamodás, akkor gondolunk rá, amikor nem érezzük elég erősnek magunkat ahhoz, hogy folytassuk a harcot. Valahogy én is így vagyok vele, vagyis inkább voltam, mert már nem akarok meghalni. Michel szó szerint megmentette az életemet, bár nem tudom, mit csináltam volna, ha nem lép oda hozzám. Lehet, hogy egy darabig még elálldogálok az élet keserűségén merengve, aztán csendesen lelépek. Az ünnepi készülődés éles ellentétben állt a hangulatommal. Körülöttem mindenki vidáman nézelődött, röpködött a körhintán, hörpölte a puncsot, vagy éppen vásárolt valami csecsebecsét, engem pedig lehúzott a bánat ólomsúlya. Egyre mélyebbre kerültem az önsajnálat örvényében, szerencsére csak a képletes örvényben és nem a Szajnáéban. Ahogy ott álltam a hídon a telefonnal a kezemben, a szél a szemembe fújta a hajamat, előcsalogatta a könnyeimet, hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni az életet. Hogy miért? Még nem állok rá készen, hogy analizáljam. Túl közeli és fájdalmas minden. Meg aztán…

Két hét telt el azóta, hogy a hídon a sors összehozott Michellel, és most már tudom, nem szabad feladni, mert még itt vagyok, élek, és kezdek reménykedni abban, hogy várnak még rám jó dolgok az életben. Úgy érzem, a veszteség elviselhetetlen, nincsenek rá szavak, a jövőm omlott össze, a jövő, amit elképzeltem, és ami most már elérhetetlen. Próbálom feldolgozni, együtt élni vele, és több-kevesebb sikerrel próbálok a jelenre koncentrálni. Nem tudom eldönteni, erős vagyok-e, vagy inkább gyenge. Szeretnék erős maradni, és azt hiszem, az esetek többségében sikerül is. Itt, a Jacasse-szigeten biztonságban érzem magam. Süt a nap, kék az ég, hullámzik a tenger, mi kell még? Holnap karácsony, én pedig az otthonomtól távol töltöm az ünnepeket, ám ez egy csöppet sem lelombozó, sőt, inkább örülök. Michel, vagyis Misi, én csak így hívom magamban, jóllehet tudom, hogy nem magyar, vagyis félig meddig az, mindenesetre közelebb áll hozzám a Misi, mint a Michel, szóval Misi vacsora előtt benézett hozzám. Már kipakoltam a bőröndből, nem sok mindent hoztam magammal, egyrészt, hogy ne kelljen annyi mindent cipelni, másrészt meg csak tíz napra jöttünk. Fura, hogy igent mondtam egy idegennek, igaz, az sem hétköznapi dolog, hogy felajánlotta, tartsak vele és a barátaival a Jacasse-szigetekre. Nem ismerem sem őt, sem a barátait, bár azt nem hinném, hogy bűnözők lennének, annál sokkal megnyerőbben néznek ki. Mégis, ha jobban belegondolok, a pszichopaták is pontosan azzal tudják megtéveszteni az áldozatukat, hogy szimpatikusnak, együtt érzőnek állítják be magukat, holott legbelül érzéketlenek. De nem szabad azonnal a legrosszabbra gondolni, egyelőre megbízom bennük. Van itt még egy magyar, valamilyen Ákos, elfelejtettem a vezetéknevét. Ő sincs a legremekebb állapotban, ahogy látom, reszket a keze, és mindenféle dugi piákat hozott magával. Meg nem is túl beszédes. Ha szólok hozzá, csak hümmög, a kérdéseimre bólint, vagy még annyit sem reagál. Hát így legyen kedves az ember?

Szóval Misi bejött hozzám, éppen az ágyon hasaltam bugyiban és pólóban, és az élet fájdalmain merengtem, amikor bekopogott.

– Tessék! – mondtam zavartan, csak akkor jöttem rá, hogy az öltözékem talán nem a legmegfelelőbb.

Misi arcán széles mosollyal lépett be. Idősebb nálam olyan tizenöt-húsz évvel, mégis vonzónak találom. Erősen kopaszodik, főleg a homlokánál, de valahogy ez annyira jól áll neki, tekintélyt kölcsönöz. A szeme mélykék, akár az óceán, figyelem és megértés árad belőle, ami manapság ritka. Sportosan elegáns, sötétkék bőrkabátjában, farmernadrágjában.

– Nem zavarok?

– Dehogyis, csak magamra kapok valamit.

A nadrágomat kerestem a tekintetemmel, úgy emlékeztem, hogy a székre tettem, de persze nem volt ott.

– Ugyan, hagyd csak, az előbb sokkal lengébben láttalak a strandon!

Timpay Árpád mesél új-zélandi kalandjairól

"Még arra is rávettek, hogy átmenjek a függőhídon egy szörnyen mély szakadék fölött. Már attól elfogott a szédülés, ha csak ránéztem. Mike biztatott, hogy ne féljek, a híd megbízható, nem fog leszakadni, csak meghatározott számú ember tartózkodhat egyszerre rajta, és ne rohanjak nagyon, mert kileng. Igen, azt én is láttam, hogy kileng, el is fogott a rettegés. Azt hiszem, a könyvírásnak is csak akkor van értelme, ha őszinte leszek. Tehát bevallom, rettenetesen féltem, felnőtt férfihoz nem méltó módon, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Természetesen igyekeztem leplezni, nem akartam, hogy a többiek észrevegyék. Az utolsó pillanatban le is akartam mondani az átkelést, nem nekem találták ki az efféle kalandokat. A többiek megértőn fogadták a hezitálásomat, egyáltalán nem néztek le, vagy nehezteltek rám, amiért vonakodom végigmenni a hídon, azt mondták, én tudom, mit akarok, viszont lehet, hogy később megbánom, hogy kihagytam egy ilyen nagyszerű lehetőséget. Igazából már abban a percben megbántam, hogy esetleg mégsem tartok a többiekkel, meg aztán már a jegyet is megvettem, hát gondoltam, egy életem egy halálom, ezt a hidat megpróbálom."

"Hát belevágtam. Reszkető lábakkal léptem a hídra, ami azonnal megmozdult alattam. A többiek nyugtattak, nem lesz semmi baj, menjek csak szépen, nyugodtan, kapaszkodjak a kötél-korlátba, és gyönyörködjek a tájban. Valóban felejthetetlen látványt nyújtottak a sziklák, a ragyogó ég, csakhogy körülbelül a híd közepén elkövettem azt a hibát, hogy lefelé néztem. Addig maximum a szemem síkjánál magasabban lévő tájat, vagy az előttem vonuló hátát bámultam, de muszáj volt az alattam lévő mélységre is vetnem egy pillantást. Valahol lent, kimondhatatlan messzeségben keskeny folyó rohant a medrében, mellette turisták hada az ösvényen, én pedig fölöttük álltam, ég és föld között a semmiben, legalábbis így éreztem. Azt hittem, menten elájulok. Két kézzel markoltam a kötélkorlátot, bár vastagnak és szilárdnak tűnt, attól féltem, ott helyben lezuhanok. Még sosem volt pánikrohamom, de akkor igen. A szívem hevesen dobogott, verejtékeztem, megállíthatatlanul vonzott a mélység. Lecövekeltem, hogy onnét aztán egy lépést sem teszek tvább. Annyira szorítottam a korlátot, hogy az ujjaim elfehéredtek. Mike haladt mögöttem, kérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam, hogy képtelen vagyok továbbmenni, ráadásul nemcsak a mélységtől voltam oda, hanem a híd állandó hintázásától is. Megakasztottam a többiek továbbhaladását is, mivel csak libasorban vonulhattunk előre. Mike nem lett dühös, de láttam rajta, hogy kellemetlenül érinti. Azt javasolta, hogy vegyek mély lélegzetet, koncentráljak az előttem lévő hátára (aki akkorra már hetedhét határon is túl járt), és semmiképpen se nézzek a szakadékba. A hányinger egyre jobban a hatalmába kerített, szégyenszemre ki is jött belőlem a korábban elfogyasztott szendvics, csak valamivel később fordult meg a fejemben, hogy remélhetőleg nem az alattunk ballagó turisták valamelyikét borítottam be, abban az állapotban nem figyeltem erre."

2021. november 10-én 17.00 órai kezdettel kerül bemutatásra a Szülőföld Könyvkiadónál megjelent 10. regényem, a  Megfognám a kezed nyári éjszakán a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban.

A kötetet bemutatja: Csuti Borbála középiskolai magyartanár

 Közreműködik: Kelemen Zoltán színművész

 Szájharmonikán játszik: Horváth György

A párkapcsolatok állnak a Megfognám a kezed nyári éjszakán középpontjában. Szereplői elszántan keresik helyüket a világban, szeretnék megtalálni hivatásukat, partnerüket, ám ez nem mindig sikerül. Fellenberg Eszter nem tud szabadulni a múltjától, felnőtt korában is kísértik a gimnáziumi némettanára iránt érzett túlzott rajongásának következményei. Gyerekkori szerelme, Örvös Laci érzelmei változatlanok maradtak az idő múlásával, de vajon képesek-e újra egymásra találni? Kovács Gáspár felügyelőt rendkívüli szabadságra küldik, rémálmai vannak, alkoholproblémákkal küzd, valami történt vele, amire nem hajlandó emlékezni, ráadásul szíve választottja, Szalay Dorottya hadnagy máshoz megy férjhez. Létezik ebből a reménytelen helyzetből kiút? Miért hagyja ott Örvös Laci nagynénje a férjét Ausztráliában, hogy teljesen új életet kezdjen? Meddig terjed egy kapcsolatban az őszinteség határa? Lehetünk boldogok, ha felvállaljuk önmagunkat? Az írónő tizedik regénye ismét izgalmas perceket ígér az olvasóknak.

Részlet a regényből:

Most aztán tényleg innom kell! Melyik a legközelebbi kocsma?

 A Gagarin úti presszó szinte tálcán kínálja magát, egyértelmű, hogy arra veszem az irányt.Fölnézek az emlékműre, Dorottyát látom halványsárga ruhájában, amint elsuhan a dombtetőn. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem a valóság, a képzeletem űz velem gonosz játékot, a vágyott dolgot vetíti ki, igen, milyen jó is lenne újra együtt lenni vele, úgy, mint a régi szép időkben!

De hát ami elmúlt, elmúlt.

 Úgy döntök, mégsem megyek a presszóba, vagyis inkább későbbre halasztom, először körülnézek egy kicsit a Parkerdő felé vezető úton, már úgyis régen jártam arra. Az emlékműnél fiatalok üldögélnek a fűben, kezükben sörösdoboz, élénken beszélgetnek. Hideg van a földön ücsörgéshez, de hát ők tudják, nem szólhatok bele. Tőlük nem messze kutyák hancúroznak önfeledten a „Kutyákat póráz nélkül szabadon engedni tilos!” tábla mellett. Nem szólok, senkinek sem ártanak, meg aztán felhatalmazásom sincs rá.

 Muszáj leülnöm, annyira kifulladtam.

Legújabb könyvemet veheti kézbe az olvasó, melynek címe: És akkor hirtelen - COVID idején is megy tovább az élet, a Szülőföld Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.  

A regénybe csomagolt ismeretterjesztő kötetben aktuális témával foglalkozom: hogyan tudjuk megőrizni személyiségünket, értékrendünket a járvány idején. 

Egészséges táplálkozás, mozgás, meditáció, gyógynövények, pszichoterápia, alternatív gyógymódok, biblioterápia, önsegítő csoport; Sass Kata mindent bevet, hogy megszabaduljon krónikus betegségétől. Lassan rátalál az egyensúlyra, kiigazodik a különböző terápiás módszerek rengetegében, már azt is tudja, hogy mire ügyeljen, ha ismeretlen, ám méregdrága csodaszert ajánl valaki, amikor a COVID-19 járvány miatt hirtelen darabjaira hullik a világ. Vajon akkor is érvényesek az addig tanultak, ha a hétköznapi élet szabályai felbomlanak, és a túlélés a tét? Szélsőséges helyzetben is meg tudjuk őrizni belső békénket? Az És akkor hirtelen Sass Kata történetén keresztül egy teljesebb élet felé vezető utat mutat be olvasóinak.

Részlet a könyvből:

„Leonida csak a harmadik csengetésre nyitott ajtót.

– Ne haragudjatok, hogy megvárakoztattalak benneteket, de éppen felmosom a konyhát. Gyertek be!

Kata és Ádám ügyetlenül toporogtak a bejáratnál.

– Köszönjük, de nem akarunk zavarni.

Ádám megköszörülte a torkát, mint aki fontos, ám kellemetlen bejelentésre készül.

– Van még abból a bogyóból, amit a feleségemnek adtál?

A szomszédnő szája egyből széles mosolyra húzódott. Félreállt, hogy vendégeit beengedje.

– Hát persze, hogy van! Szívesen adok még, ha kell! Gyertek csak be, ne álldogáljatok az ajtóban!

Az előszobából kilátszott a felmosóvödör. Kata vette át a szót.

– Tudod, hogy mit adtál nekem? Fekete csucsort, ami mérgező. Majdnem megöltél!

A szomszédnő egy pillanatra meghökkent. Esze ágában sem volt, hogy rosszat tegyen Katával, a 15 év korkülönbség ellenére mindig is jól megértették egymást, tudták, hogy számíthatnak a másikra, ha baj van. Leonida, idősebb lévén, egyfajta anyáskodó szerepet is betöltött, amit Kata egyáltalán nem bánt.

– Dehogy adtam fekete csucsort. Egynyári áfonya az, nem tudom, honnét veszed, hogy csucsor. Láttam ilyet a piacon is, ott is áfonya néven árulják. De most már igazán bejöhetnétek! Nem olyan téma ez, hogy a lépcsőházban vitassuk meg.

Horkolás hallatszott a szobából, Leonida férje szundított el a tévé előtt.

– Gyertek csak be nyugodtan! Gusztáv miatt ne zavartassátok magatokat, mindig ezt csinálja, ha a kelleténél kicsit többet önt fel a garatra.

A tévé képernyője némán villogott, Leonida férje félig fekvő helyzetben, előrebillenő fejjel gubbasztott a fotelban. Meg se rezzent, amikor Kata és Ádám csendesen elsurrantak mellette. Az ablak előtt szobanövények terpeszkedtek méltóságteljesen élénkzöld leveleikkel, a hátsó sarokban még ott állt a valaha szebb napokat látott karácsonyfa. A kisszobából élénk beszélgetés hallatszott át.

– Patrik folyton a barátaival csetel, pedig inkább tanulnia kéne, még egy szigorlata hátravan – zsörtölődött Leonida. – De hát beszélhetek neki, akár a falra hányt borsó. Miért ácsorogtok? Foglaljatok helyet!

A nő leemelt egy kupac vasalásra váró ruhát a karosszékből, Kata azonnal le is telepedett rá, úgy érezte, egy másodpercet sem bírna tovább álló helyzetben elviselni, a bokája kimondhatatlanul sajgott. Ádámnak a kanapén jutott hely.

– Szóval, miből gondoljátok, hogy csucsort adtam nektek?

Leonida hitetlenkedve bámulta Ádám telefonjának kijelzőjén a fotókat. Tényleg a csucsorra hasonlítottak azok a bogyók, melyekről az állítólagos növényszakértő barátnője határozottan állította, hogy az egynyári áfonya termései.

– Rákerestetek úgyis, hogy egynyári áfonya? Nem akarom elhinni, hogy a barátnőm ekkorát tévedett.

Kata és Ádám megcsóválták a fejüket.

Nem sok jót sejtettek az eléjük táruló címek:

„Vigyázat, egynyári áfonyaként árulják a mérgező növényt!

Mérgező vagy sem? Az egynyári áfonyáról.

Ebszőlő vagy áfonya? Vigyázzunk a fekete bogyókkal!”

Egy jó darabig egyikük sem tudott megszólalni. Leonida arcán őszinte döbbenet látszott, csak állt földbe gyökerezett lábbal, mint akiben egy világ dőlt össze. Már sok gyógynövénykészítményt kapott a híres-neves barátnőjétől, de eddig mind bevált, sőt a többségét értékesíteni is sikerült, és a vevők elégedettnek mutatkoztak.

Nem értette, most mi történhetett.”

A májusnak tombolnia kell, Bran Fülöp jól tudja ezt. Nincs más választásunk, mint napfényben lubickolni a tengerkék ég alatt, elmerülni a bódító illatárban. A domboldal tarka virágokkal teli, virít a boglárka, a pipacs, kékes szirmaival mosolyog a búzavirág. Átforrósodott a világ, a városban hullámokban pattan vissza a meleg levegő a falakról.

Bran Fülöp a tóhoz érkezik, tyúkhúrszőnyeg terül el a tisztáson. Tengerimalacára gondol. Az apró termetű állat rajong a tyúkhúrért, vajon szedjen neki?

Lehajol, kicsit megszédül, talán a vérnyomása rendetlenkedik. Felegyenesedve újra kitisztul a világ. Körülnéz, akkor veszi észre, hogy valami nem stimmel. Vasárnap délutánonként jókedvű strandolók töltik meg a helyet, ám most egyetlen teremtett lelket sem lát. Hiányzik a gyerekek önfeledt visítása, az apukák rendreutasító hangja, ahogy fegyelmezni próbálják engedetlen csemetéjüket, a focizók harsány kiáltása sem hallatszik, amint éppen belőnek egy gólt. Mi történhetett? A nap tüzes sárgán lövi ki sugarait a bükkös fölött, a horizont eltűnik, ég és föld egybeolvad. Annyira gyengének érzi magát, hogy le kell ülnie.

Elvánszorog a mólóig, fáradtan roskad a rozzant padra. Valaha élénkbíbor színben csillogott, mostanra teljesen lekopott róla a festék. Izzad a homloka, hiába kotorászik a zsebében, nem talál zsebkendőt, a kézfejével törli le a sós cseppeket. Legalább egy nyomorult kutyasétáltató járna erre, azt sem bánná, ha az eb odaszaladna hozzá, és nedves orrát a térdéhez bökdösné. Miért nincs itt senki, mikor minden adott a hétvégi kiruccanáshoz? Mi az, ami távol tartja az embereket?

Maroknyi tyúkhúrt szorongat a kezében, mélyen beleszagol. Az illat erősen emlékezteti valamire, igen, egy régi nyárra Bellával.

Velencében sétáltak a Canal Grande mentén. A tömeg folyton el akarta sodorni őket egymástól, ezért meg kellett fognia a lány kezét. Bella csak kacagott, világosbarna szalmakalapját elfújta a szél, nem is találták meg többet, örökre elveszett, de Bella nem bánta. Olyan boldogok voltak akkor, galambokat etettek a Szent Márk téren, nem törődtek azzal, hogy tilos, megnézték a Peggy Guggenheim Múzeumot, egyszer még az egyik kávézóba is beültek, igaz, Bran Fülöp jó darabig szívta utána a fogát, hogy hogyan lehetett ennyi pénzt elkölteni. Nem, nem akar arra gondolni, hogy útjaik elváltak, és arra sem, hogy Bella azt mondta, hogy nem érzi jól magát vele, mert idegesíti a férfi.

Miért idézte fel a tyúkhúr Bella emlékét? A virág színe, formája? Valami titokzatos erő? Kegyetlenül szomjas, inni szeretne, vizet persze nem hozott magával, a tóparti büfé is zárva van. Elhatározza, fürdik egyet, az talán lehűti kissé. Óvatosan lépked a köveken, mégis megbotlik, arccal előre terül el a sekély vízben. Mohón kortyol, az sem érdekli, hogy nem tiszta, úgy érzi, belepusztul, ha nem ihat. Kimerülten ballag vissza a partra, terebélyes fűzfa alatt talál menedéket. Fura neszek riasztják föl szendergéséből. Csavargónak kinéző alak ül egy összehajtható széken a tónál, bozontos haj, kusza szakáll, kopott, divatja múlt kabát. Kezében pecabot, valamit mormol magában. Bran Fülöp felül, iszonyúan hasogat a feje, a szája kiszáradt, hányinger kerülgeti.

– Gyertek csak, halacskák, gyertek!

A nap azóta a hegyek mögé bukott, kísérteties félhomály vonja be a tájat. Feltámadt a szél, csendesen suhognak a fákon a levelek. Bran Fülöp érzi, ideje hazamenni. Az öreg megfordul a székén, Fülöp felé biccent, a férfi szintén fejbólintással köszön vissza. Az összegyűjtött tyúkhúr a fűzfa tövében hervadozik. Bran Fülöp az ösvény felé indul, ám a férfi hangja megállítja.

– Bella, Bella!

Mit suttog ez a csavargó? Á, biztosan nem hallja jól.

– Bella, Bella!

Bran Fülöp meghökken. Miért ismételgeti ez az alak a volt barátnője nevét? És egyáltalán, miért gondol éppen ma a lányra, amikor már rég kitörölte az emlékezetéből?

– Bella nem akart neked rosszat, csak szerette volna a maga útját járni – jegyzi meg a csavargó közömbösen.

Bran Fülöp a férfi mellé ül a fűre.

– Ki vagy te?

A szakállas rejtelmesen mosolyog.

– Honnan tudsz Belláról?

A csavargó továbbra is hallgat. Kihúzza a damilt a vízből, a horog végén aprócska hal fickándozik.

– Ne félj, visszaengedlek!

A halacska boldogan tűnik el a tó vizében. Bran Fülöp a kezébe temeti az arcát. Újra az emlékeivel küzd.

– Véletlen volt – mondja inkább saját magának, mintsem a szakállasnak.

A szikla tetején álltak, alattuk a tenger, előttük a végtelen égbolt.

– Tudom, hogy rosszul esik neked, amit mondok, de szeretnék hazamenni. Te és én annyira különbözőek vagyunk, erre csak most jöttem rá igazán, az utazásunk során. A kezdeti szerelem elmúlt, már nincs miről beszélnünk egymással. Ami neked fehér, az nekem fekete, ami neked tűz, az nekem víz, ami számodra szabadság, az nekem rabszolgaság.

Bella haja lobogott a szélben, a szemében addig ismeretlen tűz lángolt.

– Ez nem igaz – kiáltotta Bran Fülöp –, én szeretlek! Olyan jó itt nekünk együtt! Hát nem élvezted a múzeumokat, a sétákat, a tengert? Miért akarsz elmenni?

A lány a messzeségbe bámult.

– Úgy érzem, mi nem tartozunk össze.

– Ez nem így van! Bella ne mondd ezt! Nem tagadhatod meg a szerelmünket! Mondd ki, mondd ki, hogy nem szeretsz!

Bella lehajtotta a fejét, alig hallhatóan suttogta.

– Már nem szeretlek, Fülöp!

A férfi feldúltan a lány felé indult, Bella védekezőn maga elé tette a kezét, hátrált néhány lépést.

– Ne gyere közelebb!

Fülöp csak ment tovább, a lány még egyet lépett, megbotlott egy kiálló kődarabban, hogy visszahozza az egyensúlyát, még jobban hátrálnia kellett.

– Vigyázz! – ordított fel kétségbeesetten a férfi.

A lány gurulni kezdett a szakadék felé, egy kiálló gyökérben sikerült megkapaszkodnia másfél méterrel a férfi alatt.

– Segíts! – nyöszörgött Bella.

Alig bírta tartani magát. Bran Fülöp csak állt, és nézte, hogyan kínlódik a lány, míg ujjai le nem válnak a gyökérről. Zakatoló szívvel rohant le a szikláról, vissza a városba. Egy mező mellett haladt el, tyúkhúrok kacsintottak rá, fehér virágaikkal dacolva a széllel.

Erhard kemény diónak ígérkezett, de elhatároztam, ha már így alakult, azért sem adom fel. Sétálni hívtam a partra, örömmel jött velem, legalábbis azt mutatta.

A kellemes este sokakat kicsalogatott a szabadba, vidám párocskák, kisgyerekes családok, idősebb, összeszokott házaspárok andalogtak a sétányon. A Balaton vize már elcsendesedett, se hattyúk, se tőkésrécék nem mutatkoztak. A kikötőnél mélyet szippantottam a levegőből.

– Ugye milyen békés? – jegyeztem meg újdonsült barátom felé fordulva.

Erhard elmélyülten fürkészett valamit a távolban, hiába követtem a tekintetemmel, nem tudtam kivenni, mi volt az. Olyan érzésem támadt, mintha lélekben nem is lenne jelen, talán éppen egy matematikai problémán gondolkodott.

Sokára szólalt csak meg.

– Igen, nagyon kellemes itt ilyenkor.

– Csak úgy egyedül vagy itt?

Magam is meglepődtem a kérdésemen, ki nekem Erhard, hogy a magánéletéről faggassam?

Ő azonban nem sértődött meg.

– Igen, egyedül vagyok. Az utóbbi hónapokban keményen dolgoztam, úgy gondoltam, megérdemlek néhány nap kikapcsolódást.

Letéptem egy pitypanglevelet, sodorgattam az ujjam között.

– De miért nem kísért el a feleséged vagy a barátnőd?

Most aztán állj már le, Linda, figyelmeztetett egy belső hang, igazán nincs jogod ahhoz, hogy a magánéletéről faggasd! Nem mindegy, hogy van-e valakije vagy sem?

Erhard meglepődött, széles léptekkel a móló felé indult, azt hittem, azon nyomban otthagy, már éppen megfordultam, hogy akkor nincs más hátra, visszamegyek a szállodába, amikor azt mondta:

– Gyere, nézzük meg kikötőt!

A mólón is zajlott az élet, egy tinédzserekből álló csoport üldögélt a beton szélén, kezükben sörösüvegek, élénken vitatkoztak valamiről. A padokat mind elfoglalták, Erhard szemfülességének köszönhetően mégis sikerült találtunk egyet.

– Ne haragudj, hogy a feleségedről kérdeztelek, nem akartam tolakodó lenni.

Elnézőn mosolygott.

– Semmi baj, csakhogy erre a kérdésre nem olyan könnyű válaszolni.

– Hát ne válaszolj, ha nem akarsz!

Egy házaspár közeledett felénk kétéves forma kisgyerekkel, a kisfiú büszkén hajtotta aprócska lábával a szemmel láthatóan új, természetbarát műanyag motorját. (Ha létezik ilyen egyáltalán, sokan vitatják, azt tartják, a műanyag az csak műanyag.) Érdekes változáson ment keresztül a műanyaghoz való viszonyulás, először csak az egyszer használatosak kerültek ki a forgalomból, valamivel később az összes megszüntetésére törekedtek, nemrégen pedig megszületett a természetbarát műanyag fogalma. A móló végénél a gyerek felugrott a motorbiciklijéről, ami egy szempillantás alatt oldalra dőlt, ám aprócska gazdája mit sem törődve ezzel a víz felé rohant.

A hosszú fekete hajú nő rémülten felsikoltott.

– Armandócska, azonnal állj meg!

Armandócskának azonban esze ágában sem volt megállni. Már csak néhány lépés volt hátra, és belezuhan a vízbe. Minden olyan gyorsan történt, Erhard felpattant, kinyújtotta a kezét, és a karjába kapta a kisfiút. A gyerek először döbbenten hallgatott, majd sírásra görbült a szája, és éktelen ordításba kezdett.

– Mit csinálsz a gyerekemmel, te!

Az izomkolosszus szinte észrevétlenül előttünk termett, erőteljes mozdulattal kapta ki Erhard kezéből a kisfiút.

– Hogy merted a gyerekemet megfogni?

Annyi indulat süvített belőle, hogy attól féltem, megüti Erhardot.

Közben a megszeppent anyuka is odaért.

– Hagyd már Feri, csak segíteni akart!

– Úgy van! – bólintott Erhard.

A pasas most a nőre zúdította dühét.

– Te csak kussolj, neked nem osztottam lapot!

Az asszony lehajtotta a fejét, minden bizonnyal hozzászokott már az efféle bánásmódhoz.

– Legalább add oda a gyereket!

A kisfiú az anyja vállára hajtotta a fejét. Erhard mondani akart valamit, de rátettem a kezem a karjára, és némán mutattam, hogy ne. Ez a fickó azok közé tartozott, akikkel nem jó ujjat húzni.

– Ne haragudjanak a férjemre! – a nő inkább suttogta, mint mondta. – Köszönöm, hogy nem engedték, hogy Armandó a vízbe essen.

– Nem esett volna bele – fröcsögött a kolosszus. – Ügyes gyerek ez, tud magára vigyázni. Te pedig, ha még egyszer hozzányúlsz a gyerekemhez!

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, nagyon jól el tudtam képzelni, mi történne akkor. Erhard is tisztában lehetett ezzel, mert szó nélkül elindultunk a sétány felé.

– Te pedig indulj haza! – hallottuk a hátunk mögül az ellentmondást nem tűrő, túlságosan is alpári hangon kiadott parancsot.

Amikor biztonságban éreztük magunkat, Erhard remegő kézzel megtörölte a homlokát. Akkor vettem csak észre, hogy mennyire megizzadt.

– Hát így próbáljon meg az ember életet menteni.

Könnyednek akart látszani, de lerítt róla, hogy megviselte az eset.

– Te azt tetted, amit ilyenkor tenni kell. Nem a te hibád, hogy az a férfi olyan bunkó volt. Megfogta a kezemet.

Megfogta a kezemet.

– Felejtsük el, az a lényeg, hogy az a kisfiú nem esett a vízbe. Ámbár, hogy őszinte legyek, sajnálom szegényt, hogy ilyen családban kell felnőnie. Egy primitív, uralkodó típusú apa, egy bántalmazott, behódoló anya nem éppen a legjobb környezet.

A történtek engem is feldúltak, mert az még csak hagyján, hogy egy árva köszönöm sem hangzott el, de hogy majdnem megverték Erhardot, amiért segíteni akart, az már mindennek a teteje.

Nemsokára kapható lesz a könyvesboltokban a Szülőföld Kiadó gondozásában megjelenő legújabb regényem, a Mielőtt kiapad. Ezúttal is izgalmas történettel jelentkezem, a főszereplő, Linda a maga módján igyekszik kiigazodni az őt körülvevő világban, ám akaratlanul is olyan dolgokba keveredik, melyekről álmában sem gondolta volna, hogy megtörténhetnek.

Nem lerágott csont, sőt, a java még csak ezután következik.

Élhetünk-e úgy a klímakatasztrófa árnyékában, mintha mi sem történne? Akkor is a mindennapi gondjaink kötik le gondolatainkat, amikor nyilvánvaló, hogy a romlás virága már kibontotta szirmait? Linda nem akar mást, csak boldog lenni, dolgozni, szeretni, élvezni az élet apróbb és nagyobb örömeit. Vállalja a harcot, akkor is, ha a közvetlen környezetével kell megküzdenie, ha közben megbotlik, ha kételyek gyötrik. Rendíthetetlen optimizmusa segíti át a nehézségeken, jóllehet ő maga is tisztában van azzal, hogy már semmi sem a régi.

Szerelmek, csalódások, apróbb örömök, bánatok jellemzik a Mielőtt kiapad szereplőinek életét, miközben a háttérben fokozatosan felsejlik a klímakatasztrófához közeli állapot. A Balaton és a Velencei-tó vízszintje jócskán csökkent, a műanyagokat felszámolták, a kormányok számos intézkedést tettek a környezet védelmében, a szélsőséges időjárás azonban megmaradt. Linda hosszú hétvégére indul a barátaival, míg szerelme, Rudi, egy félreértés miatt nem tart velük. A vízpart, az áprilisi hőség, majd egy hirtelen jött vihar teljesen megzavarja a nő fejét, olyasmit csinál, amit később nagyon megbán. Helyzetét nehezíti zsarnoki természetű anyja, aki nemcsak a lánya, hanem mások életét is megkeseríti, szinte elkerülhetetlen a végzete. A regényben felbukkan Jackson Pollock huszadik századi amerikai absztrakt expresszionista festő, szoros szálakkal kapcsolódva a jelenhez. Az alternatív jelenben játszódó történet bár technikailag kissé előbbre jár, mégis kísértetiesen mai.

Részlet a könyvből:.

Óriási morajra rezzenek össze, hirtelen befelhősödött az ég, villámok sziporkáznak mindenfelé, tombol a szél, már viszi is a szalmakalapomat. Erhard kötelességtudóan utánaszalad, a víz szélénél éri utol, az utolsó pillanatban kapja el. Diadalmasan felém indul, már szakad is az eső, a szél vadul őrjöng, magával sodor mindent, amit ér, törülközőket, újságokat, papírpoharakat. Az eddig vidáman sütkérező emberek most pánikszerűen kapkodják össze a holmijukat, és rohannak a szálloda felé. Már azalatt bőrig ázunk, amíg a hotel bejáratához érkezünk. Annyira besötétedett, hogy az orrunkig sem látunk. A félhomályban tapogatózva botorkálunk a liftek felé, Erhard megbotlik valamiben, ha nem kapom el, talán el is esik. Olyan sokan várakoznak a felvonók előtt, pedig szemmel láthatóan nem működnek, ezért aztán úgy döntünk, gyalog megyünk.

Bemutató:

2019. december 5. 17.00

Szombathely, Berzsenyi Dániel Könyvtár

Azt mondják, a féltékenység zöld szemű szörny, ott ólálkodik körülötted, és addig rágja a füledet, amíg meg nem adod magad. Nos, ez az én esetemben is így van, ugyanis ahogy telik az idő, egyre jobban belém fészkeli magát a gondolat, hogy Annának van valakije. Ő azt állítja, hogy Pilates edzésekre jár a keselyű téri Közösségi Házba, én azonban nehezen tudom ezt elhinni. Miért kell neki hetente háromszor odamennie, amikor amúgy is olyan karcsú, mint a nádszál? És miért rúzsozza ki a száját előtte? Miért kell a legszebb ingében és szoknyájában feszítenie, ha ott úgyis átöltözik.
– Jaj, csacsikám, te ezt nem értheted – válaszolja, ha szóvá teszem. – Egy nőnek mindig ügyelnie kell a külsejére, még sportolás közben is.
Ilyenkor kételkedve nézek rá.
– Azt ne mondd, hogy szoknyában tornászol!
– Hát persze, hogy nem – neveti el magát –, itt van a hátizsákban az edzőfelszerelésem.
Annyira édes a hangja, hogy nem tudok haragudni rá. Szó, ami szó, nagyon ízlésesen öltözködik, kiváló érzékkel választja ki a vékony alakját előnyösen kihangsúlyozó ruhákat, színösszeállításával pedig még a legmorcosabb férfiakat is megvadítja. Hát éppen ez az! Ne akarjon megvadítani más férfiakat, amikor itt vagyok neki én! Engem csábítson el, akár naponta százszor is! Égszínkék szemét rám szegezi, lágy hangon búcsúzik.
– Ha este későn érnék haza, ne várj meg, feküdj le nyugodtan!
Hohó, várjunk csak! Mi az, hogy későn ér haza! Az edzésnek fél kilenckor vége, olyankor már nincs nagy forgalom, de még ha dugóba kerülne is, akkor sem tart fél-háromnegyed óránál tovább az út. Ennek ellenére a legutóbb is mi történt? Éjfél körül állított be jókedvűen, alkoholtól kipirult arccal. Nem aludtam még, vártam, milyen kifogással hozakodik elő.
– Mackókám, muszáj volt a barátnőimmel beülnöm a Muskátliba, Julinak szerelmi bánata van, ki vigasztalja meg, ha nem mi?
Nem bírtam megállni, hogy ne vágjak vissza.
– Hát látom, jól sikerült a vigasztalás, egy kis borocska is legurult a torkotokon!
Mire ő harciasan felkiáltott.
– Csak néhány pohárral ittunk.

Most itt állok az erkélyen magamban tépelődve, szívom egyik cigarettát a másik után, holott jól tudom, nem lenne szabad. Velem szemben teljes pompájában az augusztus délutáni fényözön, szinte elvakít ez a ragyogás. Lent a város a szokásos hétköznapi életét éli, buszok, kamionok, személyautók haladnak tömött sorokban, a buszmegállókban izzadt homlokukat törölgető emberek várakoznak, gyerekek szaladgálnak a parkban, igazi kánikulai nap, épp egy parányi szellő lengedez a folyó felől. Én is érzem a forróságot, az arcom már lángban ég, a korlátra könyökölök, majd rögtön el is kapom onnét a karomat, a vas teljesen áttüzesedett.
– Ugye, jól befűtöttek!
Elvira napozik a szomszéd erkélyen parányi bikinijében, csoda, hogy eddig nem vettem észre. A bőre már majdnem fekete, az egész nyarat az erkélyükön töltötte, napbarnított teste éles kontrasztot képez a hófehér fürdőruhájával. Egy darabig gondolkodom, mit válaszoljak.
– Hát igen, jó meleg van.
Alighogy kimondom, megbánom, valami szellemesebbet kellett volna, de nem jut eszembe semmi. Ha jobban belegondolok, kedvem sincs a társalgáshoz, Anna vélt vagy valós hűtlensége minden mást elhomályosít.
Elvira azonban tovább csacsog.
– Ilyenkor a legjobb egy jó hideg sör.
Kelletlenül bólintok.
– Hát igen.
Szomszédasszonyom feláll a nyugágyból, a két erkélyt elválasztó korláthoz jön, szőke haja a vállára omlik, menet közben csak úgy feszül rajta a bikini, az egyik melle ki is buggyan belőle.
– Nekem van a hűtőben söröm. Nem akarsz átjönni?
Éppen szívok egyet a cigarettámból, a javaslat hallatán belém szorul a szusz, köhögő roham fog el, alig tudom abbahagyni. Elvira átnyúl, hátba akar vágni, én elhúzódom, a cigaretta kiesik a kezemből, reflexszerűen utánakapok, hát persze, hogy az égő végét szorítom a tenyerembe.
Titkolni próbálom a fájdalmat, mégis felszisszenek.
– Sssssz!
– Ó te szegény, gyere át, majd én meggyógyítalak.
Anna bársonyos hangja után irritál Elvira reszelős dörmögése.
– És mi van a férjeddel? – kérdezem nem kevés gúnnyal. Lekicsinylő kacaj a válasz.
– Ő most dolgozik, nem fog zavarni minket. És Anna?
Nem tartozom beszámolóval ennek a nőnek, a magánéletemet meg főleg nem akarom elé tárni. Mi ütött hát belém, hogy mégis ilyen kedélyesen felelek?
– Bevásárolni ment, bármelyik percben megjöhet. Á, már látom is! – mutatok a piros lámpa előtt várakozó Fordra. Lelkes szomszédasszonyomnak ez sem szegi kedvét.
– Hát jó, de ha majd úgy alakul, akkor csöngess be bátran! A férjem minden páros héten délutános, a páratlanokon meg délelőtt dolgozik.
Anna meglátja, hogy az erkélyen vagyok, széles mozdulatokkal kiinteget az autóból. Visszaintek. Köszönés nélkül fordulok a lakásba, az se zavar, ha Elvira faragatlannak gondol ezért.
Anna kipakolja, amit vásárolt, és már készül is az edzésre.
– Kicsit megkéstem, annyian voltak a pékségben. Nézd, milyen szép zsömléket kaptam! Máglyarakást akartam csinálni, de ma már nem lesz rá időm, mert nem érek oda a Pilates-re.
A máglyarakást női ételnek tartom, nincs benne hús, most mégis jobban el tudnám viselni, minthogy Anna megint elmenjen.
– És mi lenne, ha ma itthon maradnál? Megennénk a máglyarakást, utána borozgatnánk, beszélgetnénk, vagy elmennénk sétálni.
Anna erőteljesen rázza a fejét.
– Nem lehet, szigorú edzésterv szerint dolgozom, egyetlen alkalmat sem hagyhatok ki.
– Dehogynem. Mi van, ha megbetegszel, vagy elutazol?
Berakja a tejtermékeket a hűtőbe, hátra sem fordulva válaszol.
– Pontosan ezekre az alkalmakra kell tartogatnom a hiányzásaimat.
Nincs mit tenni, ha Anna a fejébe vette, hogy edzeni akar, akkor nem létezik semmilyen hatalom, amelyik meggyőzné az ellenkezőjéről.
Némán bámulom, mialatt a szemét a festi.
És mi lenne, ha követném?
Nem, azt semmiképpen sem szabad!
Ha lebukok, nyilvánvalóvá válik, hogy nem bízom benne, és az a kapcsolatunk végét jelentené.
Nem megyek utána, pedig Szabolcs is ezt javasolta.
Mikor a Kismedvében söröztünk, elkotyogtam neki, hogy mi a gyanúm Annával kapcsolatban.
– Hát, haver, ez kemény dió. Én nem hagynám, hogy egy nő az orromnál fogva vezessen. Azonnal kinyomoznám, hogy mi a helyzet, aztán ha kiderül, hogy megcsalt, akkor le is út, fel is út. Miért nem mész utána, amikor az állítólagos Pilates-re megy? Akkor kiderülne, hogy tornával edzi-e a testét, vagy máshogyan.
Hevesen tiltakoztam, de Szabolcs letorkollt.
– Inkább hagyod, hogy baleknak nézzenek?
Azt hiszem, igaza van. Csakhogy nem olyan egyszerű Annát követni. Ki kell járnom a másik autóval a garázsból, és feltűnés nélkül utána erednem.
Á, erre én képtelen vagyok!

Hamarosan a Keselyű térhez érünk, egyelőre megrekedtünk egy forgalmi dugóban. Anna három autóval előttem ül a Fordjában, remélem, nem szúrta ki, hogy követem. Úgy érzem, hogy megállt az idő, sosem fog elindulni ez a végtelen kocsisor.
Na, talán most egy kicsit araszolunk előre. A Keselyű tér egyre közelebb kerül.
Vajon befordulunk a Közösségi Házba, vagy megyünk tovább egy számomra ismeretlen úti cél felé?

Gól vendéglő a délutánban

Milyen sápadt ma a Nap,

A vendéglő milyen üres, néma,

Vacsorázni jöttem én ma,

Milyen sápadt ma a Nap.

Minden tányér eltörött,

Minden leves csak részekben csobban,

Minden vacsora darabokban,

Minden tányér eltörött.

Fut felém a főpincér,

Utána, mintha jajszó szállna,

Légy repül a levesestálba,

Fut felém a főpincér.

Szabadegyetem a könyvtárban

Milyen kihalt a könyvtár,

Az előadóban milyen csönd van,

A számítógép szunnyad a tokban,

Milyen kihalt a könyvtár.

Minden tanár megszökött,

Minden előadás csak részekben lobban,

Minden tudásunk darabokban,

Minden tanár megszökött.

Fut velük egy rossz vonat,

Utánuk diákok hada szállna,

Hívni őket vissza, a könyvtárba,

Fut velük egy rossz vonat.

photo: EULAR

22. alkalommal került megrendezésre az idén az EULAR PARE konferencia, melynek Prága adott otthont. Hazánkat Dr. Ortutay Judit reumatológus, a Magyar Reumabetegek Egyesületének elnöke és Rozán Eszter elnökségi tag képviselte.

Online világunkban bármikor kapcsolatba léphetünk egymással az interneten, megspórolva a hosszú utazás fáradalmait és költségeit. A személyes találkozások, megbeszélések varázsát azonban semmi nem adhatja vissza, ezért (is) jók a konferenciák, ahol egy-egy adott szakma vagy érdeklődési kör képviselői személyesen vannak jelen. 2019. április elején került sor az Európai Reumaellenes Liga, vagyis az EULAR (European League Against Rheumatism) betegszervezeteket tömörítő PARE (People with Arthritis/Rhemuatism in Europe) szervezetének 22. konferenciájára Prágában. A Hotel Giovanni kiváló helyszínnek bizonyult, a városszéli szálloda tömegközlekedési csomóponton helyezkedik el, így könnyedén meg lehetett közelíteni a repülőteret, a vasútállomást, vagy akár a belvárost. A tavalyi évhez hasonlóan az eseményen részt vett a fiatalokat tömörítő Young Pare szervezet is. Az eseményen 46 ország vett részt, vagyis Európán kívüli államokból is érkeztek.

Ez a rendezvény azért fontos, mert lehetőség nyílik arra, hogy a különböző hátterű, különböző gazdasági, szociokulturális környezetből érkező emberek megoszthassák egymással tapasztalataikat. Ahány ország, annyiféle gyakorlat, annyiféle szemlélet, egy valamiben azonban közösek, elsősorban nekünk magunknak kell tennünk azért, hogy krónikus betegség mellett is teljes életet tudjunk élni. A betegszervezetekre, a betegek képviseletére szükség van, mert az ismeretszerzésen kívül életviteli, jogi, munkaügyi és egyéb tanácsokkal segítik a hozzájuk fordulókat. Az érintettek nem utolsósorban jó közösségre találnak ezekben a szervezetekben, ami már önmagában fél gyógyulás. Az idei év is a ‘Don’t Delay, Connect Today’ (Ne késlekedj, csatlakozz még ma) kampány jegyében zajlik, elsősorban a munkára, elhelyezkedésre fókuszálva.

A konferencia hosszú távú célja a reumatikus betegséggel élők álláskeresésében, eddigi munkahelyük megtartásában illetve a munkaerőpiacra való visszatalálásában való segítség. A PARE konferenciákon a betegségben érintetteké a főszerep, részt vesznek a szervezésben, a lebonyolításban, műhelyfoglalkozásokat vezetnek, természetesen mindezt szakemberek, orvosok, egészségügyi dolgozók segítségével. Az előadások, plenáris ülések, workshopok témája nem titkos, a 2014-ben bevezetett élő közvetítéseknek és videofelvételeknek köszönhetően azok is megnézhetik, akik személyesen nem tudtak jelen lenni. A konferencia tehát a betegségben érintettek aktív részvételére épül.

photo: EULAR

A rendezvény egyik fontos programja a videók és poszterek szemléje, melynek során a részvevők sikeres kampányaikat mutatják be. A megnyitón Nele Caeyers, a PARE állandó bizottságának köszöntője, és Johannes W. J. Biljsma, az EULAR elnökének köszöntője után Adam Vojtech, Csehország egészségügyi minisztere üdvözölte a konferencián megjelenteket. Adam Vojtechről azt kell tudnunk, hogy korábban rockénekes is volt. Jakub Závada reumatológus arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy a reumatikus betegséggel élők minél kevesebbet hiányozzanak a munkahelyükről, és hosszabb távon is megtarthassák az állásukat. Szerencsére ma, a biológiai terápia korában ez már sokkal könnyebb, mert a kezelés hatására javul a betegek állapota, és vissza tudnak térni a munka világába. Az egyik workshop témája is szorosan ehhez kapcsolódott, hogyan lehet megőrizni a munkahelyeket a krónikus betegség ellenére. Felmérések igazolják, hogy minél iskolázottabb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy jólétben éljen, és jobban képes az önmenedzselésre is. Fokozottan érvényes ez a krónikus betegséggel élőkre, hiszen magasabb iskolázottságnál kevésbé kell fizikai munkát végezniük, így nem fáradna k el annyira, nem terhelik meg az ízületeiket munka közben. A tapasztalatok azt mutatják, ha például valaki munkanélkülivé válik rheumatoid arthritisz következtében, nagyon kicsit az esélye, hogy újra dolgozni tudjon.

Egy másik munkacsoportban a rehabilitáció kérdése került sorra. A rehabilitáció három pillére: 1. orvosok, tudósok 2. egészségügyi dolgozók 3. a betegségben érintettek. A rehabilitáció során az ergodiagnosztikai szempontokat is figyelme be kell venni, vagyis felmérni, hogy az ízületi betegségben szenvedő egyén pszicho-szenzomotoros képességei mennyire sérültek, mennyire képes visszaállni a munkába. Ehhez multidiszciplináris megközelítés szükséges, az egészségügyi dolgozókon kívül szociális munkások, ergonómusok, jogászok és egyéb szakemberek is részt vesznek a munkában. Arra a kérdésre, hogy eláruljuk-e a betegségünket a munkaadóknak, egyöntetű volt a válasz: ne mondjuk el, mert akkor veszélybe kerül az állásunk. A Gyógyszergyárakkal való együttműködés műhelymunkán a gyógyszercégekkel való kapcsolattartásról beszélgettünk, hogyan vonhatnánk be őket a betegszervezet tevékenységébe, hogyan kérhetünk támogatást, vajon eladjuk-e magunkat, ha engedjük, hogy reklámozzanak minket a naptárjukban, de cserébe más cégekkel nem dolgozhatunk együtt? Az idén is került közös kirándulásra, Prága belvárosát néztük meg, éppen a húsvéti vásár kellős közepébe csöppentünk. A konferenciát záróvacsorával fejeztük be.

photo: EULAR