ROZÁN ESZTER ÉS BARÁTAI

szeretettel várnak minden érdeklődőt

a Berzsenyi Dániel Könyvtárban

2023. április 21-én 16.30 órakor kezdődő

zenés irodalmi műsorukra.

Műsoron:

Sándor vagy nem Sándor – hangjáték,

versfelolvasás,

saját zeneszámok és közismert dalok

Közreműködők:

Kelemen Zoltán színművész, Valiczkó Éva, Grünwald Zsolt, Horváth György, Kergyikné Léránt Erika, Gombos Katalin, Horváth Zoltán, Koroknai Józsefné, Dobolánné Ács Rozál

Akárcsak régen, most is itt a tavasz,

hóvirág, tőzike megmutatja szirmát,

nárcisz és ibolya illatukat ontják,

mégis úgy érzed, ez már nem ugyanaz.

Akárcsak régen, most is zöldül a táj,

pattanásra kész rügyek vesznek körül,

lelked e pompának őszintén örül,

mégis úgy érzed, valami belül most fáj.

Akárcsak régen, újra versbe írnád,

hogyan kel életre álmából a határ,

hogyan szárnyal megint mezőn át a madár,

mégis átérzed titkos belső kínját.

Nem csobog a patak, nem úgy, mint régen,

aszálytól senyvedve jajong virág, fű, fa,

kiapad a kis tó, esőt kérne még ma,

tikkadt halak úsznak poshadó medrében.

Mégis tollat ragadsz, csak úgy mint régen,

hogy megírd életünk igaz valós voltát,

mint tette az ember jól, rosszul a dolgát,

elérte-e célját, e röpke földi létben.

Körülölel a sűrű este,

megkínzott teste rád borul,

súlyától megtörve ballag céltalan

árnyékát vesztett fák között,

s te követed lassan, szótlanul.

Iszapló homályban megbújik

a távoli s vágyott otthon,

már nem tudod merre van,

csak űzötten bolyongsz tovább,

keresztül reményen, poklon.

A józan ész becsukja kapuit,

se ki, se be, nincs tovább,

nem akartál kívül rekedni,

bent az élet mégis más,

ám a szándék néha tétovább.

Nézed, ahogy az évek elsuhannak,

érzed, mégis van remény talán,

az éj egyszer hajnalba fordul,

újra kinyílik a megrekedt zár,

s te újra nevetsz majd lelked hajnalán.

Saját fotó

Szártalan kankalin (Primula vulgaris)

Primrose

Kankalinfélék családja

A primula nemzetség a latin primus szóból származik, arra utal, hogy ezek a növények tavasszal a legelsők között bújnak elő. A szártalan kankalin Magyarországon is őshonos. Védett növény, ugyanakkor a kertekben is megtalálhatjuk, valamint termeszthető is. Kulcsvirágnak illetve Szent Péter kulcsának is nevezik, mivel a legenda szerint, amikor Szent Péter leejtette a mennyország kulcsát a földre, a kulcs gyökeret vert, és kankalinná változott. Ha jobban megvizsgáljuk a virágzatát, kulcscsomóra emlékeztethet.

Rozán Eszter: Hullám sodorta álmok - kötetbemutató

2022. december 09. 16:30

BDK Szombathely, földszinti előadóterem

A Berzsenyi Dániel Könyvtár és a Szülőföld Könyvkiadó szeretettel vár minden érdeklődőt 2022. december 9-én 16.30 órai kezdettel Rozán Eszter: Hullám sodorta álmok című regényének bemutatóján. 

A szerzővel beszélget Kovács Ágnes irodalomtörténész

Közreműködik: Kelemen Zoltán, Horváth György, Kergyikné Léránt Erika, Gombos Katalin, Tóth Ernő

December elején jelenik meg a legújabb könyvem a Szülőföld Kiadó gondozásban, melynek címe: Hullám sodorta álmok. A címadás nem véletlen, mert a két főszereplő, Rózafalvi Eszter és Jeanette álmait egyaránt elsodorja a víz, jóllehet mindketten más korban élnek. Rózafalvi Eszter egy mai lány, aki Szombathelyről származik, jelenleg Párizsban tanul. Egy koppenhágai tanulmányútja során megismerkedik élete nagy szerelmével, a nála jóval idősebb Sebastian Lentzzel. Sebastian éppen komoly lelki- és hivatásbeli válsággal küzd, még Eszterrel való megismerkedése előtt elhatározza, hogy új életet kezd, Eszter kapóra jön ebben a válságos időszakban.

Jeanette egy szegény falusi lány a 19. század második végén, aki Párizsba kerül, és ott cselédnek szegődik, ám ő sem menekülhet a sorsa elől. A végzet Pierre Boulanger személyében érkezik.

A két lány története párhuzamos szálon fut, valami mégis összeköti őket: a Szajna.

A könyv fülszövege:

Fura társaság verődik össze a Korzikához közeli képzeletbeli Jacasse-szigeten: Michel Châtillon, a magyar származású biológiatanár; Ákos, az állásából elbocsátott egyetemi oktató; Claire, Michel se veled, se nélküled barátnője, Capucine, a dolgokat mindenkinél jobban tudó pszichológus; Guillaume, az irodalomtörténész a bágyadt feleségével és a főszereplő, a Párizsban tanuló Rózafalvi Eszter. Karácsonyra készülődnek, ám az együttlétük nem teljesen felhőtlen, múltbeli sérelmek, rivalizálások, féltékenység, elhallgatások vagy túlzott szókimondás töri meg az idillinek induló vakációt. Esztert szerelmi bánat nyomasztja, s bármennyire nem akar emlékezni, a múlt utat tör magának.

1881-ben Párizsban egy fiatal lány holttestét húzzák ki a Szajnából. Szelíd mosolya annyira elvarázsolja a kórboncnokot, hogy halotti maszkot készít róla, mely később számos művésznek ad ihletet. De hogyan kapcsolódnak a szálak a Szajna ismeretlenjéhez, és mi köze van mindennek Kossuth Lajoshoz? Kettétörnek-e az álmok a hullámok sodrásában?

Részlet a regényből:

Michelnek igaza volt, valóban le akartam ugrani a hídról, de ezt nem vallhattam be. Még a barátaimnak se mondanám el, nemhogy egy idegennek. Nem is annyira amiatt, mert szégyellem, persze ez is bent van a pakliban, inkább nem akarom kimutatni a gyengeségemet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy bátorság kell ahhoz, hogy megváljunk az életünktől, én azt hiszem, az öngyilkosság inkább megfutamodás, akkor gondolunk rá, amikor nem érezzük elég erősnek magunkat ahhoz, hogy folytassuk a harcot. Valahogy én is így vagyok vele, vagyis inkább voltam, mert már nem akarok meghalni. Michel szó szerint megmentette az életemet, bár nem tudom, mit csináltam volna, ha nem lép oda hozzám. Lehet, hogy egy darabig még elálldogálok az élet keserűségén merengve, aztán csendesen lelépek. Az ünnepi készülődés éles ellentétben állt a hangulatommal. Körülöttem mindenki vidáman nézelődött, röpködött a körhintán, hörpölte a puncsot, vagy éppen vásárolt valami csecsebecsét, engem pedig lehúzott a bánat ólomsúlya. Egyre mélyebbre kerültem az önsajnálat örvényében, szerencsére csak a képletes örvényben és nem a Szajnáéban. Ahogy ott álltam a hídon a telefonnal a kezemben, a szél a szemembe fújta a hajamat, előcsalogatta a könnyeimet, hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni az életet. Hogy miért? Még nem állok rá készen, hogy analizáljam. Túl közeli és fájdalmas minden. Meg aztán…

Két hét telt el azóta, hogy a hídon a sors összehozott Michellel, és most már tudom, nem szabad feladni, mert még itt vagyok, élek, és kezdek reménykedni abban, hogy várnak még rám jó dolgok az életben. Úgy érzem, a veszteség elviselhetetlen, nincsenek rá szavak, a jövőm omlott össze, a jövő, amit elképzeltem, és ami most már elérhetetlen. Próbálom feldolgozni, együtt élni vele, és több-kevesebb sikerrel próbálok a jelenre koncentrálni. Nem tudom eldönteni, erős vagyok-e, vagy inkább gyenge. Szeretnék erős maradni, és azt hiszem, az esetek többségében sikerül is. Itt, a Jacasse-szigeten biztonságban érzem magam. Süt a nap, kék az ég, hullámzik a tenger, mi kell még? Holnap karácsony, én pedig az otthonomtól távol töltöm az ünnepeket, ám ez egy csöppet sem lelombozó, sőt, inkább örülök. Michel, vagyis Misi, én csak így hívom magamban, jóllehet tudom, hogy nem magyar, vagyis félig meddig az, mindenesetre közelebb áll hozzám a Misi, mint a Michel, szóval Misi vacsora előtt benézett hozzám. Már kipakoltam a bőröndből, nem sok mindent hoztam magammal, egyrészt, hogy ne kelljen annyi mindent cipelni, másrészt meg csak tíz napra jöttünk. Fura, hogy igent mondtam egy idegennek, igaz, az sem hétköznapi dolog, hogy felajánlotta, tartsak vele és a barátaival a Jacasse-szigetekre. Nem ismerem sem őt, sem a barátait, bár azt nem hinném, hogy bűnözők lennének, annál sokkal megnyerőbben néznek ki. Mégis, ha jobban belegondolok, a pszichopaták is pontosan azzal tudják megtéveszteni az áldozatukat, hogy szimpatikusnak, együtt érzőnek állítják be magukat, holott legbelül érzéketlenek. De nem szabad azonnal a legrosszabbra gondolni, egyelőre megbízom bennük. Van itt még egy magyar, valamilyen Ákos, elfelejtettem a vezetéknevét. Ő sincs a legremekebb állapotban, ahogy látom, reszket a keze, és mindenféle dugi piákat hozott magával. Meg nem is túl beszédes. Ha szólok hozzá, csak hümmög, a kérdéseimre bólint, vagy még annyit sem reagál. Hát így legyen kedves az ember?

Szóval Misi bejött hozzám, éppen az ágyon hasaltam bugyiban és pólóban, és az élet fájdalmain merengtem, amikor bekopogott.

– Tessék! – mondtam zavartan, csak akkor jöttem rá, hogy az öltözékem talán nem a legmegfelelőbb.

Misi arcán széles mosollyal lépett be. Idősebb nálam olyan tizenöt-húsz évvel, mégis vonzónak találom. Erősen kopaszodik, főleg a homlokánál, de valahogy ez annyira jól áll neki, tekintélyt kölcsönöz. A szeme mélykék, akár az óceán, figyelem és megértés árad belőle, ami manapság ritka. Sportosan elegáns, sötétkék bőrkabátjában, farmernadrágjában.

– Nem zavarok?

– Dehogyis, csak magamra kapok valamit.

A nadrágomat kerestem a tekintetemmel, úgy emlékeztem, hogy a székre tettem, de persze nem volt ott.

– Ugyan, hagyd csak, az előbb sokkal lengébben láttalak a strandon!

Timpay Árpád mesél új-zélandi kalandjairól

"Még arra is rávettek, hogy átmenjek a függőhídon egy szörnyen mély szakadék fölött. Már attól elfogott a szédülés, ha csak ránéztem. Mike biztatott, hogy ne féljek, a híd megbízható, nem fog leszakadni, csak meghatározott számú ember tartózkodhat egyszerre rajta, és ne rohanjak nagyon, mert kileng. Igen, azt én is láttam, hogy kileng, el is fogott a rettegés. Azt hiszem, a könyvírásnak is csak akkor van értelme, ha őszinte leszek. Tehát bevallom, rettenetesen féltem, felnőtt férfihoz nem méltó módon, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Természetesen igyekeztem leplezni, nem akartam, hogy a többiek észrevegyék. Az utolsó pillanatban le is akartam mondani az átkelést, nem nekem találták ki az efféle kalandokat. A többiek megértőn fogadták a hezitálásomat, egyáltalán nem néztek le, vagy nehezteltek rám, amiért vonakodom végigmenni a hídon, azt mondták, én tudom, mit akarok, viszont lehet, hogy később megbánom, hogy kihagytam egy ilyen nagyszerű lehetőséget. Igazából már abban a percben megbántam, hogy esetleg mégsem tartok a többiekkel, meg aztán már a jegyet is megvettem, hát gondoltam, egy életem egy halálom, ezt a hidat megpróbálom."

"Hát belevágtam. Reszkető lábakkal léptem a hídra, ami azonnal megmozdult alattam. A többiek nyugtattak, nem lesz semmi baj, menjek csak szépen, nyugodtan, kapaszkodjak a kötél-korlátba, és gyönyörködjek a tájban. Valóban felejthetetlen látványt nyújtottak a sziklák, a ragyogó ég, csakhogy körülbelül a híd közepén elkövettem azt a hibát, hogy lefelé néztem. Addig maximum a szemem síkjánál magasabban lévő tájat, vagy az előttem vonuló hátát bámultam, de muszáj volt az alattam lévő mélységre is vetnem egy pillantást. Valahol lent, kimondhatatlan messzeségben keskeny folyó rohant a medrében, mellette turisták hada az ösvényen, én pedig fölöttük álltam, ég és föld között a semmiben, legalábbis így éreztem. Azt hittem, menten elájulok. Két kézzel markoltam a kötélkorlátot, bár vastagnak és szilárdnak tűnt, attól féltem, ott helyben lezuhanok. Még sosem volt pánikrohamom, de akkor igen. A szívem hevesen dobogott, verejtékeztem, megállíthatatlanul vonzott a mélység. Lecövekeltem, hogy onnét aztán egy lépést sem teszek tvább. Annyira szorítottam a korlátot, hogy az ujjaim elfehéredtek. Mike haladt mögöttem, kérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam, hogy képtelen vagyok továbbmenni, ráadásul nemcsak a mélységtől voltam oda, hanem a híd állandó hintázásától is. Megakasztottam a többiek továbbhaladását is, mivel csak libasorban vonulhattunk előre. Mike nem lett dühös, de láttam rajta, hogy kellemetlenül érinti. Azt javasolta, hogy vegyek mély lélegzetet, koncentráljak az előttem lévő hátára (aki akkorra már hetedhét határon is túl járt), és semmiképpen se nézzek a szakadékba. A hányinger egyre jobban a hatalmába kerített, szégyenszemre ki is jött belőlem a korábban elfogyasztott szendvics, csak valamivel később fordult meg a fejemben, hogy remélhetőleg nem az alattunk ballagó turisták valamelyikét borítottam be, abban az állapotban nem figyeltem erre."

2021. november 10-én 17.00 órai kezdettel kerül bemutatásra a Szülőföld Könyvkiadónál megjelent 10. regényem, a  Megfognám a kezed nyári éjszakán a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban.

A kötetet bemutatja: Csuti Borbála középiskolai magyartanár

 Közreműködik: Kelemen Zoltán színművész

 Szájharmonikán játszik: Horváth György

A párkapcsolatok állnak a Megfognám a kezed nyári éjszakán középpontjában. Szereplői elszántan keresik helyüket a világban, szeretnék megtalálni hivatásukat, partnerüket, ám ez nem mindig sikerül. Fellenberg Eszter nem tud szabadulni a múltjától, felnőtt korában is kísértik a gimnáziumi némettanára iránt érzett túlzott rajongásának következményei. Gyerekkori szerelme, Örvös Laci érzelmei változatlanok maradtak az idő múlásával, de vajon képesek-e újra egymásra találni? Kovács Gáspár felügyelőt rendkívüli szabadságra küldik, rémálmai vannak, alkoholproblémákkal küzd, valami történt vele, amire nem hajlandó emlékezni, ráadásul szíve választottja, Szalay Dorottya hadnagy máshoz megy férjhez. Létezik ebből a reménytelen helyzetből kiút? Miért hagyja ott Örvös Laci nagynénje a férjét Ausztráliában, hogy teljesen új életet kezdjen? Meddig terjed egy kapcsolatban az őszinteség határa? Lehetünk boldogok, ha felvállaljuk önmagunkat? Az írónő tizedik regénye ismét izgalmas perceket ígér az olvasóknak.

Részlet a regényből:

Most aztán tényleg innom kell! Melyik a legközelebbi kocsma?

 A Gagarin úti presszó szinte tálcán kínálja magát, egyértelmű, hogy arra veszem az irányt.Fölnézek az emlékműre, Dorottyát látom halványsárga ruhájában, amint elsuhan a dombtetőn. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem a valóság, a képzeletem űz velem gonosz játékot, a vágyott dolgot vetíti ki, igen, milyen jó is lenne újra együtt lenni vele, úgy, mint a régi szép időkben!

De hát ami elmúlt, elmúlt.

 Úgy döntök, mégsem megyek a presszóba, vagyis inkább későbbre halasztom, először körülnézek egy kicsit a Parkerdő felé vezető úton, már úgyis régen jártam arra. Az emlékműnél fiatalok üldögélnek a fűben, kezükben sörösdoboz, élénken beszélgetnek. Hideg van a földön ücsörgéshez, de hát ők tudják, nem szólhatok bele. Tőlük nem messze kutyák hancúroznak önfeledten a „Kutyákat póráz nélkül szabadon engedni tilos!” tábla mellett. Nem szólok, senkinek sem ártanak, meg aztán felhatalmazásom sincs rá.

 Muszáj leülnöm, annyira kifulladtam.

Legújabb könyvemet veheti kézbe az olvasó, melynek címe: És akkor hirtelen - COVID idején is megy tovább az élet, a Szülőföld Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.  

A regénybe csomagolt ismeretterjesztő kötetben aktuális témával foglalkozom: hogyan tudjuk megőrizni személyiségünket, értékrendünket a járvány idején. 

Egészséges táplálkozás, mozgás, meditáció, gyógynövények, pszichoterápia, alternatív gyógymódok, biblioterápia, önsegítő csoport; Sass Kata mindent bevet, hogy megszabaduljon krónikus betegségétől. Lassan rátalál az egyensúlyra, kiigazodik a különböző terápiás módszerek rengetegében, már azt is tudja, hogy mire ügyeljen, ha ismeretlen, ám méregdrága csodaszert ajánl valaki, amikor a COVID-19 járvány miatt hirtelen darabjaira hullik a világ. Vajon akkor is érvényesek az addig tanultak, ha a hétköznapi élet szabályai felbomlanak, és a túlélés a tét? Szélsőséges helyzetben is meg tudjuk őrizni belső békénket? Az És akkor hirtelen Sass Kata történetén keresztül egy teljesebb élet felé vezető utat mutat be olvasóinak.

Részlet a könyvből:

„Leonida csak a harmadik csengetésre nyitott ajtót.

– Ne haragudjatok, hogy megvárakoztattalak benneteket, de éppen felmosom a konyhát. Gyertek be!

Kata és Ádám ügyetlenül toporogtak a bejáratnál.

– Köszönjük, de nem akarunk zavarni.

Ádám megköszörülte a torkát, mint aki fontos, ám kellemetlen bejelentésre készül.

– Van még abból a bogyóból, amit a feleségemnek adtál?

A szomszédnő szája egyből széles mosolyra húzódott. Félreállt, hogy vendégeit beengedje.

– Hát persze, hogy van! Szívesen adok még, ha kell! Gyertek csak be, ne álldogáljatok az ajtóban!

Az előszobából kilátszott a felmosóvödör. Kata vette át a szót.

– Tudod, hogy mit adtál nekem? Fekete csucsort, ami mérgező. Majdnem megöltél!

A szomszédnő egy pillanatra meghökkent. Esze ágában sem volt, hogy rosszat tegyen Katával, a 15 év korkülönbség ellenére mindig is jól megértették egymást, tudták, hogy számíthatnak a másikra, ha baj van. Leonida, idősebb lévén, egyfajta anyáskodó szerepet is betöltött, amit Kata egyáltalán nem bánt.

– Dehogy adtam fekete csucsort. Egynyári áfonya az, nem tudom, honnét veszed, hogy csucsor. Láttam ilyet a piacon is, ott is áfonya néven árulják. De most már igazán bejöhetnétek! Nem olyan téma ez, hogy a lépcsőházban vitassuk meg.

Horkolás hallatszott a szobából, Leonida férje szundított el a tévé előtt.

– Gyertek csak be nyugodtan! Gusztáv miatt ne zavartassátok magatokat, mindig ezt csinálja, ha a kelleténél kicsit többet önt fel a garatra.

A tévé képernyője némán villogott, Leonida férje félig fekvő helyzetben, előrebillenő fejjel gubbasztott a fotelban. Meg se rezzent, amikor Kata és Ádám csendesen elsurrantak mellette. Az ablak előtt szobanövények terpeszkedtek méltóságteljesen élénkzöld leveleikkel, a hátsó sarokban még ott állt a valaha szebb napokat látott karácsonyfa. A kisszobából élénk beszélgetés hallatszott át.

– Patrik folyton a barátaival csetel, pedig inkább tanulnia kéne, még egy szigorlata hátravan – zsörtölődött Leonida. – De hát beszélhetek neki, akár a falra hányt borsó. Miért ácsorogtok? Foglaljatok helyet!

A nő leemelt egy kupac vasalásra váró ruhát a karosszékből, Kata azonnal le is telepedett rá, úgy érezte, egy másodpercet sem bírna tovább álló helyzetben elviselni, a bokája kimondhatatlanul sajgott. Ádámnak a kanapén jutott hely.

– Szóval, miből gondoljátok, hogy csucsort adtam nektek?

Leonida hitetlenkedve bámulta Ádám telefonjának kijelzőjén a fotókat. Tényleg a csucsorra hasonlítottak azok a bogyók, melyekről az állítólagos növényszakértő barátnője határozottan állította, hogy az egynyári áfonya termései.

– Rákerestetek úgyis, hogy egynyári áfonya? Nem akarom elhinni, hogy a barátnőm ekkorát tévedett.

Kata és Ádám megcsóválták a fejüket.

Nem sok jót sejtettek az eléjük táruló címek:

„Vigyázat, egynyári áfonyaként árulják a mérgező növényt!

Mérgező vagy sem? Az egynyári áfonyáról.

Ebszőlő vagy áfonya? Vigyázzunk a fekete bogyókkal!”

Egy jó darabig egyikük sem tudott megszólalni. Leonida arcán őszinte döbbenet látszott, csak állt földbe gyökerezett lábbal, mint akiben egy világ dőlt össze. Már sok gyógynövénykészítményt kapott a híres-neves barátnőjétől, de eddig mind bevált, sőt a többségét értékesíteni is sikerült, és a vevők elégedettnek mutatkoztak.

Nem értette, most mi történhetett.”

A májusnak tombolnia kell, Bran Fülöp jól tudja ezt. Nincs más választásunk, mint napfényben lubickolni a tengerkék ég alatt, elmerülni a bódító illatárban. A domboldal tarka virágokkal teli, virít a boglárka, a pipacs, kékes szirmaival mosolyog a búzavirág. Átforrósodott a világ, a városban hullámokban pattan vissza a meleg levegő a falakról.

Bran Fülöp a tóhoz érkezik, tyúkhúrszőnyeg terül el a tisztáson. Tengerimalacára gondol. Az apró termetű állat rajong a tyúkhúrért, vajon szedjen neki?

Lehajol, kicsit megszédül, talán a vérnyomása rendetlenkedik. Felegyenesedve újra kitisztul a világ. Körülnéz, akkor veszi észre, hogy valami nem stimmel. Vasárnap délutánonként jókedvű strandolók töltik meg a helyet, ám most egyetlen teremtett lelket sem lát. Hiányzik a gyerekek önfeledt visítása, az apukák rendreutasító hangja, ahogy fegyelmezni próbálják engedetlen csemetéjüket, a focizók harsány kiáltása sem hallatszik, amint éppen belőnek egy gólt. Mi történhetett? A nap tüzes sárgán lövi ki sugarait a bükkös fölött, a horizont eltűnik, ég és föld egybeolvad. Annyira gyengének érzi magát, hogy le kell ülnie.

Elvánszorog a mólóig, fáradtan roskad a rozzant padra. Valaha élénkbíbor színben csillogott, mostanra teljesen lekopott róla a festék. Izzad a homloka, hiába kotorászik a zsebében, nem talál zsebkendőt, a kézfejével törli le a sós cseppeket. Legalább egy nyomorult kutyasétáltató járna erre, azt sem bánná, ha az eb odaszaladna hozzá, és nedves orrát a térdéhez bökdösné. Miért nincs itt senki, mikor minden adott a hétvégi kiruccanáshoz? Mi az, ami távol tartja az embereket?

Maroknyi tyúkhúrt szorongat a kezében, mélyen beleszagol. Az illat erősen emlékezteti valamire, igen, egy régi nyárra Bellával.

Velencében sétáltak a Canal Grande mentén. A tömeg folyton el akarta sodorni őket egymástól, ezért meg kellett fognia a lány kezét. Bella csak kacagott, világosbarna szalmakalapját elfújta a szél, nem is találták meg többet, örökre elveszett, de Bella nem bánta. Olyan boldogok voltak akkor, galambokat etettek a Szent Márk téren, nem törődtek azzal, hogy tilos, megnézték a Peggy Guggenheim Múzeumot, egyszer még az egyik kávézóba is beültek, igaz, Bran Fülöp jó darabig szívta utána a fogát, hogy hogyan lehetett ennyi pénzt elkölteni. Nem, nem akar arra gondolni, hogy útjaik elváltak, és arra sem, hogy Bella azt mondta, hogy nem érzi jól magát vele, mert idegesíti a férfi.

Miért idézte fel a tyúkhúr Bella emlékét? A virág színe, formája? Valami titokzatos erő? Kegyetlenül szomjas, inni szeretne, vizet persze nem hozott magával, a tóparti büfé is zárva van. Elhatározza, fürdik egyet, az talán lehűti kissé. Óvatosan lépked a köveken, mégis megbotlik, arccal előre terül el a sekély vízben. Mohón kortyol, az sem érdekli, hogy nem tiszta, úgy érzi, belepusztul, ha nem ihat. Kimerülten ballag vissza a partra, terebélyes fűzfa alatt talál menedéket. Fura neszek riasztják föl szendergéséből. Csavargónak kinéző alak ül egy összehajtható széken a tónál, bozontos haj, kusza szakáll, kopott, divatja múlt kabát. Kezében pecabot, valamit mormol magában. Bran Fülöp felül, iszonyúan hasogat a feje, a szája kiszáradt, hányinger kerülgeti.

– Gyertek csak, halacskák, gyertek!

A nap azóta a hegyek mögé bukott, kísérteties félhomály vonja be a tájat. Feltámadt a szél, csendesen suhognak a fákon a levelek. Bran Fülöp érzi, ideje hazamenni. Az öreg megfordul a székén, Fülöp felé biccent, a férfi szintén fejbólintással köszön vissza. Az összegyűjtött tyúkhúr a fűzfa tövében hervadozik. Bran Fülöp az ösvény felé indul, ám a férfi hangja megállítja.

– Bella, Bella!

Mit suttog ez a csavargó? Á, biztosan nem hallja jól.

– Bella, Bella!

Bran Fülöp meghökken. Miért ismételgeti ez az alak a volt barátnője nevét? És egyáltalán, miért gondol éppen ma a lányra, amikor már rég kitörölte az emlékezetéből?

– Bella nem akart neked rosszat, csak szerette volna a maga útját járni – jegyzi meg a csavargó közömbösen.

Bran Fülöp a férfi mellé ül a fűre.

– Ki vagy te?

A szakállas rejtelmesen mosolyog.

– Honnan tudsz Belláról?

A csavargó továbbra is hallgat. Kihúzza a damilt a vízből, a horog végén aprócska hal fickándozik.

– Ne félj, visszaengedlek!

A halacska boldogan tűnik el a tó vizében. Bran Fülöp a kezébe temeti az arcát. Újra az emlékeivel küzd.

– Véletlen volt – mondja inkább saját magának, mintsem a szakállasnak.

A szikla tetején álltak, alattuk a tenger, előttük a végtelen égbolt.

– Tudom, hogy rosszul esik neked, amit mondok, de szeretnék hazamenni. Te és én annyira különbözőek vagyunk, erre csak most jöttem rá igazán, az utazásunk során. A kezdeti szerelem elmúlt, már nincs miről beszélnünk egymással. Ami neked fehér, az nekem fekete, ami neked tűz, az nekem víz, ami számodra szabadság, az nekem rabszolgaság.

Bella haja lobogott a szélben, a szemében addig ismeretlen tűz lángolt.

– Ez nem igaz – kiáltotta Bran Fülöp –, én szeretlek! Olyan jó itt nekünk együtt! Hát nem élvezted a múzeumokat, a sétákat, a tengert? Miért akarsz elmenni?

A lány a messzeségbe bámult.

– Úgy érzem, mi nem tartozunk össze.

– Ez nem így van! Bella ne mondd ezt! Nem tagadhatod meg a szerelmünket! Mondd ki, mondd ki, hogy nem szeretsz!

Bella lehajtotta a fejét, alig hallhatóan suttogta.

– Már nem szeretlek, Fülöp!

A férfi feldúltan a lány felé indult, Bella védekezőn maga elé tette a kezét, hátrált néhány lépést.

– Ne gyere közelebb!

Fülöp csak ment tovább, a lány még egyet lépett, megbotlott egy kiálló kődarabban, hogy visszahozza az egyensúlyát, még jobban hátrálnia kellett.

– Vigyázz! – ordított fel kétségbeesetten a férfi.

A lány gurulni kezdett a szakadék felé, egy kiálló gyökérben sikerült megkapaszkodnia másfél méterrel a férfi alatt.

– Segíts! – nyöszörgött Bella.

Alig bírta tartani magát. Bran Fülöp csak állt, és nézte, hogyan kínlódik a lány, míg ujjai le nem válnak a gyökérről. Zakatoló szívvel rohant le a szikláról, vissza a városba. Egy mező mellett haladt el, tyúkhúrok kacsintottak rá, fehér virágaikkal dacolva a széllel.